Puccini halálának századik évfordulója alkalmából szülővárosa, Lucca adott otthont a nemzetközi zeneszerzői versenynek, ahová egy már létező történettel, és az alapján, újonnan megírt operával jelentkeztél. Mondhatni, szokatlan a témaválasztásod. Elárulod, honnan jött az ötlet?
Egy már meglévő kamaradarabom létrejötte kapcsán sokat foglalkoztam a hajléktalanok helyzetével. Nagyon érdekelt, hogyan élnek az utcán, milyennek látják a helyzetüket, hogyan veszítették el az otthonukat. Amikor megláttam a versenykiírást, egyértelműen tudtam: Barbara történetét fogom átdolgozni a megadott apparátusnak megfelelően. 

Okozott bármilyen nehézséget, hogy egy már meglévő anyaggal dolgoztál, vagy ez épphogy könnyítette a zeneszerzés folyamatát?
A legfőbb érdekessége a dolognak, hogy míg én eredetileg egyszemélyes darabot írtam Homlessmonolog címmel, a versenykiírás szerint két karakter köré kellett építeni a zeneművet. Újra kellett gondolnom a történetet, de megpróbáltam kiindulni abból a feltételezésből, hogy miért ne lehetne a főszereplőnek, Barbarának – aki hajléktalan – egy gyermeke, akivel kéregetés közben találkozik, nem tudván, hogy a saját fia áll előtte. Így épült be egy második szereplő a művembe, és így vált hirtelen a monodráma egy – az eredetinél is rétegzettebben felépített – kamaraoperává.

Az alkotást nem ritkán idézi elő negatív érzelem vagy történés, egyik a másik eredménye sok esetben. Egy ilyen érzékeny és mély témával való munka mennyire terheli meg lelkileg az alkotót?
Írni és komponálni is nagyon megterhelő volt számomra, hiszen olyan érzelmek kerültek előtérbe, mint az egyedüllét, a magány, a kiszolgáltatottság, a szégyenérzet. Az ember ilyenkor gondol csak bele igazán, milyen jó, hogy van tető a feje felett, és alapvetés számára a víz és az áram. Az utcán ezekből egyik sincs. Ott még az is kérdés, hová tudsz elmenni kezet mosni. Számos olyan problémába ütközik egy hajléktalan, amelyre a hétköznapok során nem is gondolunk akadályként. Tudatos döntés volt továbbá, hogy női főszereplőt választottam, mert úgy gondolom, egy dolog hajléktalanként élni, de nőként ehhez még egyéb nehézségek is hozzáadódnak, és nem igazán találtam olyan fórumot, ahol erről nyíltan beszélnének.

Valós tapasztalatokra és élményekre támaszkodtál, vagy a hajléktalanságról alkotott képed inspirálta a történetet?
Gondoltam rá, hogy ellátogatok hajléktalanszállókra, de végül máshogyan alakult: Szegeden a Dugonics téren ücsörögtem, ahol odajött hozzám egy férfi, hogy tudnék-e adni neki pár forintot ételre. Természetesen segítettem, majd érdeklődtem, szabad-e megkérdeznem, hogyan él. Meglepettség ült az arcára, hiszen velük általában nem szoktak beszélgetni az emberek. Szívesen mesélt az életéről. Ezt követően is sokakkal találkoztam, és a tapasztalatom az volt, hogy a férfiak valamivel könnyebben beszélnek az életükről, míg a nőkben az erős szégyenérzet dominál. Így gyűjtöttem össze a művem alapját adó történeteket.

Van korábbról ezzel kapcsolatban meghatározó élményed, vagy mi inspirált téged arra, hogy a hajléktalanság problémakörét kutasd?
Szerintem még általános iskolás voltam, amikor felszállt a buszra egy hajléktalan férfi. A trolin azonnal odébb ugrottak az emberek, még azok is, akik egészen odáig ültek. Engem szinte sokkolt ez a helyzet. Akkor találkoztam először ilyesmivel, és úgy próbáltam oldani a kialakult feszültséget, hogy beszélgetni kezdtem vele. Amíg be nem értem a városba, addig elmesélte, hol csúszott félre az élete, mit bánt meg nagyon, és hogy mi vezetett odáig, hogy elveszítette a családját… Az az igazság, hogy még ma is nagyon keveset tudunk arról, hogyan élnek a hajléktalan emberek, tulajdonképpen nem is akarjuk tudni az igazságot. Szeretnék valahogy harcolni az ellen, hogy ilyen bánásmódban részesüljenek. Természetesen nem gondolom, hogy ez a kamaraopera megváltoztathatja a világot, de szeretném vele felhívni a figyelmet arra, hogy az utcán élők bár nagy többségében önnön hibájukból kerülnek az utcára, mégis ugyanolyan mély érzésű emberek, mint bárki más.

Beszélünk a zene nyelvén a rosszról, a fájdalomról, a szokatlanról, de egy számunkra idegennek és kényelmetlennek bélyegzett témáról még így is határozottan nehezen. Ezt a történetet te nemzetközi színtérre vitted; fontos volt számodra, hogy visszajelzést kapj arról, hogyan viszonyulnak a választásodhoz az emberek?
Nagyon fontos és megható számomra, hogy külön elismerést kapott az opera. Ez visszajelzés nekem, és visszaigazolás Barbarának is, akiért én tenni szerettem volna. Természetesen ő egy fiktív személy, de számos ponton nagyon is tudok vele azonosulni. Különösen izgalmas, hogy ez egy kortárs felfogásban íródott zenedarab, és ezeket a kortárs eszközöket úgy érzem, jól tudtam használni a hiteles megjelenítéshez. 

Milyen kapcsolódást érzel Iván Sára és Barbara között?
Egy alkotási folyamat során kiemelten fontos, hogy valóban tudjuk és értsük, amiről beszélünk, és hitelesen építsük fel a karaktereinket. Persze ez nem azt jelenti, hogy kimentem az utcára kéregetni, de kipróbáltam – természetesen az egészséges határokon belül –, milyen éhesnek vagy koszosnak lenni. Szerettem volna belelátni, milyen lehet így szenvedni, és ennek megfelelően megalkotni Barbarát. Egy ilyen folyamat során az alkotó akarva akaratlanul elkezdi felvenni karaktere személyiségjegyeit, viselkedése néhány jellemzőjét. Ezzel az automatikus reakcióval tulajdonképpen létrejön a kapcsolat. Hirtelen tudni véltem, hogyan reagálna egy-egy adott helyzetre Barbara, és bár ezek az én gondolataim voltak, mégis az övéi. 

Milyen zenei eszközökkel dolgoztál?
Az alapötletet az „Édesanyám rózsafája” című népdal szolgáltatta, ebből készítettem egy már majdnem felismerhetetlen, de a népdal alapjait tartalmazó önálló zeneművet. Tulajdonképpen a ritmusról lehet már csak felismerni, a tartalma viszont számomra azt jelentette, hogy valaha ez a hajléktalan nő is volt gyermek, és neki is volt egy édesanyja, aki énekelt neki. Amit gyermekkorából hozott, az a tiszta népdal, ám később megváltozott a körülmények hatására, pont úgy, ahogyan a gyermeki lélek idővel felnőtté válik… 

Hozzásegített téged ez a munkafolyamat az elfogadáshoz, a témával kapcsolatos megbékéléshez?
Ez egy fontos utazás volt a számomra. Valahol örültem, hogy papírra tudtam vetni, meg tudtam fogalmazni az érzéseimet, az aggályaimat, a fájdalmamat, a kérdéseimet. Bízom benne, hogy hosszú utóélete lesz az operának, mert szeretném, hogy beszéljenek erről a témáról. Nagyon fogok örülni, ha valaki lát benne fantáziát, és az általam írt történet kapcsán tudja kifejezni a saját érzéseit. Különböző alkotók kezében valószínűleg egészen másképp fog megjelenni Barbara, de pontosan ettől csodálatos a művészet. Mindenkiben él egy Barbara, aki a sajátja, és aki teljesen máshogy éli meg a szenvedést. Aki dolgozni kíván ezzel a művel, egy olyan utazásra vállalkozik, ami önmagához is közelebb viszi, miközben elkezdi megismerni önmagát és gyengeségeit…