Mostanában már arra is fölkapja fejét az ember, ha egy fiatal rendező múlt század eleji darabhoz (történetesen Szép Ernő A hasbeszélő című egyfelvonásosához) nyúl. Tehát pénteken a stúdióterembe már csak azért is eljöttek, hogy megtudják, mit tud mondani Bessenyei Gedő István a Bábokkal. A történet néhány szóban elférne. Késő éjjel megérkezik egy nagyváros kopott kis szállodájába Antoni „professzor”, az öreg, megfáradt mutatványos (Tóth–Páll Miklós).

A szobapincér régi ismerősként köszönti és elsorolja neki, kik szálltak meg itt városról–városra, orfeumról–orfeumra vándorló régi ismerősei és pályatársai közül. Híres táncosnők, artisták, erőművészek, mutatványosok sora. Csak éppen olyan ember nincs, akivel egy meghitt szót válthatna, vagy szerény vacsoráját elfogyaszthatná. A rászakadó magány ötletet ad: az asztal mellé ülteti bábjait és rögtönzött műsorral siratja el és csúfolja ki egyszerre nagyon üresnek, kilátástalannak tűnő életét. Teremtő képzeletéből barátot, feleséget, gyereket, polgári egzisztenciát varázsol elő. Szinte már maga is valóságnak hiszi, amit játszik: a barátság, szerelem, családi élet soha át nem élt örömeit, viharait.

Bábok? Emberek?

Közben a szobán zajtalanul, szinte szellem módra át–átsuhanó szobapincér (id. Bessenyei István) tesz–vesz, leszedi az asztalt, megigazítja, majd egy–egy bűvész–módon előhúzott, hatalmas fehér szalvétával takarja le először a bábokat, végül pedig időközben elszenderedett — vagy meghalt? — gazdájukat is. Az eleinte még valóságnak tűnő látvány percről percre válik egyre sejtelmesebbé, látomásosabbá. Emberek? Bábok? Szellemek ezek? Egyáltalán, milyen is ez a javarészt önként választott, egy életformával még a családosoknak is együtt járó magány? Mire a hang– és fényeffektusok, színpadkép és játék kikapcsolja valóságérzékünket, a válasz is megjön és a csomagok elhelyezésére kér utasítást a szobapincér másodpéldánya képében. Akkor most melyikük az élő? Hát a kísértet? És mi a helyzet a mi, nyolcvan évvel későbbi báb–életünkkel, magányunkkal? Félóránk volt szembenézni vele, de elfelejteni hónapok kellenek…