Az 1953-ban Nagybányán indult, majd Szatmárnémetiben állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja. Haláláig itt Szatmárnémetiben szolgálta a magyar színjátszás ügyét. Nem ismert más társulatot, mégis ismert volt a neve a romániai magyar színházszerető közönség körében. Nevezhetjük az Ő népszerűségét a hűség jutalmának is.

A színiakadémián Tessitori Nóra mellett Delly Ferenc, Kovács György, Senkálszky Endre, Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kőmíves Nagy Lajos voltok Soós Angéla tanárai, olyan művészek, akik a küldetéses művészi hitvallás elkötelezettjei voltak. Gyakorlati példaként ott álltak a növendékek előtt a Székely Színház művészei, akik „naturalisztikus” játékstílussal, magas érzelmi fokon izzó előadásokkal vallottak az emberről, a társadalomról, az életről. Ebből a szellemi közegből került ki Soós Angéla.

Hatvanegy évvel ez előtt, 1954. november 28-án, Tessitori Nóra, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola beszédművészet tanára, előadóművész a még Nagybányán működő Társulatnak írt közös levélben mind a tizenhét fiatal művészt név szerint megszólítja. Soós Angélának így ír: „A Te fejlődésed, akár a verselőadásban, akár a színpadi játékban igazán ugrásszerű volt, és hiszem, hogy ezután is az lesz. (…) Mindenkinek nagy meglepetést hozott, így elsősorban nekem, a Te Ady-versed (…) akkor kezdtem hinni benned. Itt már ugrani kezdtél.”

Valóban, a művészi pályának csupa „ugrás”-nak kellene lennie, ami itt azt jelenti, hogy a helyben topogás, az önismétlés nem lehet a művészi emelkedés útja. A cél, mint az alpinistának, föl a hegyre! Minél hosszabb a pálya, minél több évvel mérhető, annál nehezebb folytonos „ugrásokkal” végig vinni az emelkedőt, annál nehezebb az út a hegyre, ahogy Robert Burns írja egyik versében. Különösen nehéz művészházaspárok esetén, amikor a magánélet, a gyermeknevelés időigényes, hatalmas felelősséggel járó feladatát kell összeegyeztetni próbákkal, előadásokkal, kiszállásokkal vagy országos turnékkal. Sikerül-e megbirkózni a kettős feladattal, úgy, hogy ne mondhassa pályája delelőjén a művész, amit Soós Angéla mondott 1981-ben „Úgy érzem, több van bennem, mint amennyit kiadtam magamból, még ezután lehetne sok mindent megcsinálni.” Nem a teljesen elégedett művészember szavai. Nem csoda, pedig akkor még azt sem sejtette, hogy kényszernyugdíjazás miatt az 1985-1986-os színi évadban szerepel utoljára a neve a társulat tagjainak sorában.

Az a Soós Angéla, aki 33 évig kisebb megszakításokkal a színpadon volt, aki pályája során több mint 110 kisebb-nagyobb szerepet játszott el, nem panaszkodhat a körülményekre, amely hol szűkebben, hogy bőkezűbben mérte számára a szerepeket, mert neve, alakja bekerült és bennmaradt a nézők emlékezetében, és akár volt rá igénye, akár nem, bekerült a romániai magyar színjátszás aranykönyvébe. Joggal elégedetlenkedhet viszont az a Soós Angéla, aki 57 évesen, teljes lelki, szellemi, fizikai frissességben nyugdíjba kerül egyik napról a másikra. Nem csoda, hogy ez után sok mindent akart még csinálni. A sok mindenből egyetlen előadás lett, az is Bessenyei István rendező jóvoltából, amikor 2002-ben a két félretett színészt – Soós Angélát és Vándor Andrást – dobta mélyvízbe hosszú évek mellőzése után Tenesse Williams Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak című darabjában az Ács Alajos Játékszínben. Öröm és vigasz volt mindkét művész számára, amire évtized távlatából is szívesen emlékeztek.

Félretették, pedig Soós Angéla sokszor bizonyított. Indokoljuk ezt azzal, hogy együtt dolgozhatott a korszak legnagyobb hazai rendezőivel, ami azt jelenti, hogy nem akárkik osztották ki Soós Angélát, nem akárkik bízta rá kulcsfeladatokat. Íme, a legtekintélyesebb rendezők névsor:

Harag Györggyel dolgozhatott a Liliomfiban (Erzsi, 1954), a Hurrá lányokban (Kláva, 1954), a Kisunokámban (Galja, 1955.), a Hétköznapokban (Júlia, 1956.), A nagy ékszerészben (a gyáros leánya, 1956.), az Amerikai tragédiában (Sondra, 1957.), a Hatodik emeletben (Berte, 1958.), a Szállnak a darvakban (Veronika, 1960.), a Baleset az új utcában (Pongyolás, 1964.).

Tompa Miklóstól, volt tanárától, az Apák ifjúságában Nadja szerepét kapta 1953-ban.

Farkas István szatmárnémeti rendezéseinek sorában emlékezetes előadások születtek, amelyekből Soós Angéla is kivette a részét: Tánya (Tánya, 1954.), Borcsa (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1956.), Manci (A tündérlaki lányok, 1957.), Kláva (Bolondos vasárnap, 1959.), Zika (Irkutszki történet, 1960.), Liza (Háború és béke, 1962.).

Szabó Józseffel, volt évfolyamtársával, egyetlen darabban dolgoztak együtt, a Dacból terem a szerelem című vígjátékban, ahol Beatrix szerepében aratott nagy sikert 1956-ban.

Kovács Ádám egyik legjobb színésznőjét látta Soós Angélában, amit több szereppel is meghálált a művésznőnek: A chioggiai csetepatéban Osetta (1962.), a Tékozló szerelemben Kincses Zsuzsika (1962.), a Véndiákokban Szabina (1970.), a bíróné a Sári Bíróban (1979.). Az utóbbit jeles napon, 2015. szeptember 21-én, a magyar dráma napján felvételről láthatta a szatmárnémeti nagyérdemű. Soós Angéla akkor már gyengélkedett, nem tudott személyesen jelen lenni a vetítésen.

Kovács Ferenc rendező az Inge szerepét A szabadság első napja című színműben (1963.), Matilde szerepét a IV. Henrikben (1971.), Klütaimnésztra szerepét az Élektrában (1974.), Luise szerepét a Bűnbeesés után c. drámában (1975.), Paula szerepét a Macskajátékban (1985.) bízta Soós Angélára.

Taub János egyetlen előadást rendezett társulatunk művészeivel, a Koldusoperát. Az ő szereposztásában Lucyt játszotta Soós Angéla 1964-ben.

Cseresnyés Gyula A tanítónőben (a kántor lánya, 1965.), A néma leventében (Gianetta, 1966.), és a Dundo Maroje (Petronella, 1966.) című vígjátékban szerepeltette a művésznőt.

Gyöngyösi Gábor az Édes szerepét osztotta Soós Angélára a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabban, 1984-ben.

Amint már említettük Bessenyei István rendezte a Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak című Tenesse Williams darabot 2002-ben, amely Sós Angéla és Vándor András pályájának utólagos, ünnepélyes lezárását jelentette. Utolsó alakításukért Nagyváradon díjat is kaptak.

Pályája kényszerlezárása után vissza-visszatért a Tessitori Nóra óráin tanultakhoz – a versmondáshoz, mert nem akarta feladni, még „ugrott” volna néhány lépcsőfokot a „hegyen”. Több irodalmi est összeállítása és rendezése fűződik a nevéhez. A tétlenségre ítélt művésznő 1987. május 22-én mutatta be az általa szerkesztett és rendezett Örök strófák című irodalmi műsort. Bartis Ildikó, Bokor Ildikó, Kovács Éva, Lőrincz Erika, Méhes Kati mondott verset, Nagy Iza volt a segédrendező, Gheorghiade Mária a díszlet- és jelmeztervező és Erdős Margit hárfaművész teremtett emelkedett hangulatot az előadáshoz. 1988. február 2-án szerkesztő-rendezője volt a Stúdióban az Évszakok című összeállításnak, amelyben a világirodalomból válogatott művek hangoztak el több kollegája felléptével. Az előadást elvitték Nagybányára is. Összesen öt alkalommal került a közönség elé.

Soós Angéla alakításai jelentős művészi teljesítmények voltak, amelyeket a romániai magyar színházlátogató megőriz emlékezetében. Alakjait érzelmi síkon mutatta meg és ezek az alakok a nézőt foglyul ejtették. Gyöngéden lopództak be nem csak alakjai, hanem a Művésznő is a néző lelkébe. Tudatába volt adottságainak és tudatosan élt velük a színpadon, ezért találkozott a közönség azzal a megejtő bájjal, szépséggel, ami Sóskát (kollegái így becézték) jellemezte. Ez a Sóska tudott lelkesedni, rajongani, gyűlölni, kétségbeesni, őrjöngeni, volt hisztis és két lábon álló parasztlány, volt királyné, szenvedélyes szerelmes bakfis, minden volt, ami csak színésznő lehet. Mert színésznő volt, és színésznő maradt utolsó leheletéig.

Az utóbbi években már beletörődött a tétlen nyugdíjas életbe. Déltájban megjelent a színházutcai cukrászda teraszán. Mindig akadt beszélgetőpartnere. Megkérdezte mi újság a színháznál, a városban, ha olyan hangulatban volt kérésre elmondta Robert Burns John Anderson, szívem, John című versét. Úgy érezte, és mi is úgy gondoljuk, hogy az életét mesélte el azzal a két versszakos Burns-verssel. Fogyasztott valamit, aztán előkereste a kalapját, gondosan föltette, majd ahogy jött, nesztelenül eltipegett. Magunkra maradtunk, Sóska nélkül maradtunk.

Hála a technikának, akad róla néhány vigasz, néhány film- és hangfelvétel. Aki hallotta Tőle Robert Burns John Anderson, szívem, John című versét, sohasem felejti el. Emlékeztessen Soós Angélára a vers:

John Anderson, szívem, John

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szívem.

John Anderson, szívem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt víg napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szívem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

A Harag György Társulat örökös tagja, Soós Angéla 2015. november 27-én, 19 órakor hunyt el Szatmárnémetiben, a Megyei Kórházban, azokban a percekben, amikor a Szakszervezetek Művelődési Házának színpadán Csehov Sirályának bemutatója kezdődött. Ilyen a világ forgása, folyton befejeződik és folyton elkezdődik valami, de hogy miért, senki sem érti.