Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünneplők!

Mielőtt – roppant súlyú, utólag már-már felelőtlennek tűnő vállalásom szerint – a magyar kultúráról szólnék itt néhány szót, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a szervezőknek a megtisztelő bizalomért, amit e felkérésükkel kifejeztek felém. Megtiszteltetés számomra, hogy nem pusztán a magyar kultúra napján, de éppen a Himnusz 200. születésnapján szólhatok Önökhöz.

Nem egyszerű feladat ez, egy olyan költő hatalmas művének árnyékában, aki – mint tudjuk – kiváló rétor volt, olyan kivételes hatású szónok, aki országgyűlési követként a politikai beszédek műfaját is irodalmi rangra tudta emelni, olyannyira, hogy elhíresült búcsúbeszéde után az ülést sem tudta folytatni a ház (hogy mi lett e műfaj utóélete kései utódainak ajkain, azt ne firtassuk inkább ezen az ünnepi órán).

Ijesztő feladat beszédet, méghozzá „ünnepi beszédet” mondani egy ilyen kivételes személyiség ilyen kivételes művének „születésnapján” – legalábbis azon a napon, amikor híres földink ezt a költeményt letisztázva, ellátta kézjegyével, mintegy lezárva az alkotófolyamatot. Talán nem is merészeltem volna vállalkozni rá – hiszen annyi méltóbb elme volna közel s távol, aki megtehetné – ha nem volnánk mi itt valamennyien szatmáriak – költőnket is beleértve, akinek neve mindenhol és minden magyarnak sokat jelent, de itt, nekünk mindig egy kicsit többet, mint a Kárpát-medence más tájain élő magyar testvéreinknek.

Nézzék el nekem, ha némiképp blaszfémikusan fogalmazok, de mi, szatmáriak, úgy szólván jóban vagyunk vele. Nemcsak azért, mert némelyikünk a nevét viselő iskolába járt, az egykor az ő nevét viselő színházat látogatja, nem is csupán azért, mert másokkal ellentétben mi mindjárt két Kölcsey-utcát is ismerünk (igaz, csak az egyik viseli hivatalosan a nevét), és nem is a szobor miatt, amelyet az elmúlt órában megkoszorúztunk. Ennél jóval többről van itt szó: arról, hogy mi, szatmáriak a saját lokális identitásunk részévé emeltük őt – nemzeti kultúránk más nagyjaival együtt, akikkel szintén úgyszólván „jóban vagyunk”.

Azt hiszem, éppen ezért egyszerre könnyű és félelmetesen nehéz a magyar kultúráról szólni itt, a mi tájainkon, a történelmi Szatmárban, mert ilyen közel vannak hozzánk e nemzeti kultúra legnagyobbjai. Nem elsősorban a koszorúkkal borított szobortalapzatokról és nem is a nemzeti emlékezet végtelen horizontjának távoli állócsillagaiként tekintenek le ránk. Úgy vagyunk velük és életművükkel is, mint a Szentírásban Isten népe az Ő Törvényével. Tudjuk, hogy nem az égben vannak és nem a tengeren túl – hanem egészen közel hozzánk: a szívünkben és a szánkban.

Hiszen ha csak az imént parafrazált Szentírásra gondolunk, nehéz elfelednünk, micsoda tolmácsunk van nekünk ahhoz a „fenti hallgataghoz”, aki megszólal lapjain. Ki tudunk-e nyitni úgy egy Károli-Bibliát, hogy abból ne egy földink veretes nyelvén szólna hozzánk a Mindenható?

Néha azt merészelem remélni, hogy amit irántuk érzünk, több mint üres lokálpatriotizmustól fűtött patetikus büszkeség: hogy komoly felelősséggel is járó szeretet és tisztelet ez, amely által nemcsak visszafelé tekintgetünk, könnybe lábadt szemekkel egy dicső múlt felé, hanem képesek vagyunk élő párbeszédre is vele. Velük. Mi, akik Dsida Jenő háza előtt hajtunk el autóinkkal a ma már másvalaki nevét viselő Kölcsey-utca felé, akik néha csak átruccanunk Érmindszentre (miközben fájóan feszít a kérdés, vajon csak az Érig, vagy az Óceánig is eljutunk valaha?), akik ma is régi barátként biccentünk Kossuth- és Márai-díjas költőinkre, íróinkra, ha néha hazalátogatnak, úgy érezhetjük, az egész magyar kultúrával úgyszólván jóban vagyunk – és jó esetben nem felejtjük el annak felelősségét, hogy ez több legyen, mint kedélyes köszönőviszony. Könnyebbség és felelősség is, hogy régi ismerőseink ők. Hogy megadatik úgy koptatnunk a városunk köveit, hogy mindenfelől ők köszönnek ránk, még ha némelyikük nevéről lehull is néha egy-egy ékezet. Sietünk ügyes-bajos dolgaink után, és pár lépéssel előttünk mintha Szép Ernő ballagna csöndesen (igaz, most még úgy hívják, Schön Ezékiel), vagy talán Markovits Rodion. Máskor Páskándi, Gellért Sándor, vagy éppen Harag. A Villanyóránál buszra várva, Petőfi alakját fürkésszük az Ormos-ház ablakaiban, de közben összeszorul a torkunk, mert eszünkbe jut hirtelen Radnóti is, aki itt, Veresmarton munkaszolgálatos. A zárda előtt elsétálva Kaffka Margit Hangyabolyára gondolunk és a gimnazista Krúdyt fürkésszük az iskoláinkból nyüzsgő csapatokban kirajzó diákok között. A Kálvin-tér sarkán, siettünkben szinte elütjük Szilágyi Domokost, miközben Prielle Kornélia jutalomjátékára rohanunk (kedves tőle, hogy ötven év múltán visszatért ide ünnepelni, ahol először lépett a világot jelentő deszkákra, a Kotró-kert ácsolt színpadán). A korzón még odaköszönünk Jánk Karcsinak, de rohanunk tovább, hamarosan kezdődik az előadás.

Ez a bensőséges viszony, amelyben mi lehetünk velük, kiváltságos helyzetbe hoz és bátorít – még olyankor is, amikor a magyar kultúráról kellene mondani valamit, méghozzá a kétszáz éves Himnusz születésnapján. De annak roppant felelősségét is felveti, hogy mit kezdünk ezzel az örökséggel: felismerjük-e egyáltalán a ma még csak alsós gimnazista Krúdy tehetségét, ha nem ezen a néven jön szembe velünk? És bátorítjuk-e a színpadunkon épp most debütáló Prielle Kornéliát, bárhogy nevezzék is 2023-ban, akkor is, amikor még pályakezdő – vagy ráérünk büszkélkedni vele, majd a Nemzeti Színház örökös tagjaként?

Nehéz, de fontos kérdések ezek: arra világítanak rá, hogy a magyar kultúra bennünk él tovább, itt és most (és ha vigyázunk rá, holnap is). Hogy ez a kultúra nem egy kripta és nem tatarozásra szoruló műemlék csupán, de nem is egy fiktív múzeum vagy panoptikum – és nem tudhatjuk, melyik Ér jut el az Óceánig, a sok közül, amelyik tőlünk karnyújtásnyira fakad. A mi felelősségünk is észrevenni azt az árva, félvak, zárkózott csenevészt, aki a következő nemzeti imánkat megírja vagy urambocsá, elsameli, ha nem is pont Szatmárcsekén hajol a papírja fölé.

És nemcsak rájuk érdemes figyelnünk, hanem legalább annyira önmagunkra is: arra a kultúrára, amit magunkban hordozunk. Mert nem magas hegyeknek ormán és nem a tengeren túl, hanem itt, bennünk, a szánkban és a szívünkben lakik.

Ellenállok tehát a kísértésnek, hogy a Himnuszról beszéljek – szerencsére ezt megteszi utánam Mészáros Orsolya – és annak is, hogy azt az egykori árvát kutassam fürkésző tekintettel, aki nem véletlenül tudta ilyen fájdalmasan gyönyörű tömörséggel leírni, hogy „balsors, akit régen tép…” Helyette arról szólnék inkább, mit is jelent számomra a magyar kultúra, amit én is, mint mindannyian, magunkban hordozok.

A magyar kultúra az első mese és altatódal, amit anyám elsuttogott vagy eldúdolt a bölcsőm fölött - és ez a szó is: „bölcső”. A nyelv, amely észrevétlenül csúszott a tudatomba s onnan a tudatalattimba is, hogy aztán az álmaimnak is anyanyelvévé legyen. De az utolsó könyörgés is, amit, ha lesz ki elmondja, talán még hallani fogok, mielőtt egészen itthagyom ezt a testi életet. És minden más is a kettő között, amit még ebben a pár hátralevő évben vagy évtizedben megélek — ezen a kultúrán mint receptorokkal teli szöveten keresztül jut el hozzám.

A kultúra akkor az enyém igazán, ha természetes, ha nem messze képzelem, valami különös „szent tehénnek”, márványtalapzatra állított pogány totemnek, ami előtt hajlongani kell. A kultúra közel van, belém hatol, a lényem része, általa kapcsolódom az egész világhoz, nélküle legfennebb az állati létezés alapvető szintjén vegetálnék.

Éppen ezért olyan nehéz megragadni a fogalom lényegét, mert amikor kultúráról beszélek, egész univerzumról beszélek. Nemcsak művészetről, nemcsak irodalomról, nemcsak a Himnuszról, vagy a mi említett szatmári ismerőseinkről. A kultúránk a mi teljes univerzumunk — legalábbis a percepciónk az univerzumunkról. A magyar nyelvű fizika tankönyv, amelyből a világ működését megismertük egy természettudomány szempontjából ugyanúgy a nemzeti kultúránk része, mint az első Pilinszky-vers, amelyik elszorította a torkunkat, vagy az első dal, amelyet teli torokból ordítottunk lázadó kamaszként, a legelső rockkoncerten vagy fesztiválon, amelyre elengedtek. A szavak, amikkel először szerelmet vallottunk valakinek…

A kultúra mindaz, ami az embert emberré teszi — nem véletlenül helyezte Maslow a szükségletek piramisának legtetejére az esztétikai szükségleteket…

A kultúra identitásképző erő, magamat is általa ismerhetem csupán. A kultúránk által válunk egész világok hordozójává — épp ezért üldözték a kultúrát vagy annak szegmenseit mindig kérlelhetetlenül az elnyomó rendszerek, mert a világot nemcsak kívül, hanem belül, az emberben is uralni és megváltoztatni akarták. Vagy éppen elpusztítani. És a kultúra volt az oka annak is, hogy ez valójában soha nem sikerült — és soha nem is sikerülhet.

A hazájában kiirtandó, gyűlölt ellenségnek gondolt Thomas Mann-nak ugyanis igaza volt, azt mondván: „Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat.” Annél többet, mint amit a száműzöttek mondanak el kultúrájukról, nehéz volna elmondani.

És pontosan tudjuk, a történelem Thomas Mannt igazolta — Németország ott volt, bizony, vele, és máig is ott van, ahol Thomas Mannt olvasnak az emberek. A legkevésbé pedig talán éppen a hitleri harmadik birodalomban volt jelen a kulturális értelemben vett „Németország”.

„A tirréni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát” — mondja erről már a magyar kultúra vonatkozásában Márai Sándor, egy másik száműzött, „aki szertenézett, s nem lelé honját e hazában”. Azt is mondhatta volna: ahol én vagyok, ott van Magyarország. És igaza lett volna…

A kultúránk identitáshordozó erő, és messze túlmutat nemzetünk vagy államunk határain. Mert általa Shakespeare is Arany János — vagy épp Nádasdy — nyelvén szól hozzánk, Rilke Párduca Szabó Lőrinc vagy Eörsi István tollának ívén kering, rácsok futásába veszett tekintetével a párizsi állatkertben.

Közhellyé idéztük már Shakespeare mondatát, mióta Arany János először a fülünkbe súgta. A gyermek is mondja, anélkül talán, hogy értené: „Színház az egész világ…” Igaza van. És ugyanígy igaz, hogy kultúra az egész világ. Számunkra pedig magyar kultúra az egész világegyetem, benne Magyarország is, amely mindig ott lesz, ahol mi vagyunk (s ha száműznek egyszer, velünk tart az ausztrál éjszakába). De a magyar kultúra részévé válik még a középkori London is, amikor Arany János ajkáról csendül a jó öreg William szava. Még a csillagok is az égen, ha tudjuk a nevüket, s azon szólítjuk meg őket, azt mondva: nézd, az ott a Tejút, a Fiastyúk, a Göncöl! És látod ott az Esthajnalcsillagot?

A legutolsó emlékfoszlány, ami még eszünkbe jut, amikor lassan szétesnek, mint régi szövetek, az emlékeink is talán.

Ez a magyar kultúra: a világ, ahogyan magyarul felfogom és nevén nevezem. Az viszont sosem mindegy, milyen fokon, milyen ízléssel és milyen minőségben teszem… Ilyen értelemben a magyar kultúra sorsa rajtunk áll, mindannyiunkon, és ennek felelősségét csak fokozza a tény, hogy éppen a mi tájainkról indult az a bizonyos költő, akinek a főműve „születésnapján” ünnepeljük a magyar kultúra napját.

Ez a költő egy gyönyörű verset írt, amit Erkel zenéjére ma himnuszunkként énekelhetünk. Egy olyan, roppant erejű imádságverset, amelynek szövegét még a legvadabb ateista doktrínát hirdető kommunisták sem merték megváltoztatni. A mindenhonnan száműzött Isten, aki hosszú évtizedekre maga is üldözötté vált a diktatúra sötét évei alatt, a Himnusz sorai között mégiscsak meghúzódhatott, Kölcsey és Erkel fölé nyújtott védő karjai alatt.

Ha máshonnan nem, e remekmű példáján okulva, fel kell ismernünk: nem mindegy, hogy egy nemzeti himnusz milyen minőségű szöveg. Magyar kultúra ugyanis volt, van és lesz is, míg magyarul gondolkodó, a világot magyarul értelmező ember él ezen a bolygón — de hogy milyen nívón, azért mindannyian felelősek vagyunk…