- Miért szerződtél vidéki színházhoz a fővárosból?
- Nem szeretem ezt a különválasztást, hogy van a főváros, és van vidék… azt gondolom, a fontos: hogy van színház. Van deszka, ahol lehet játszani, és szeretettel várják az embert, bíznak benne, számítanak rá. Nem érzem magam elvágva a fővárostól, illetve a lehetőségektől azáltal, hogy három éve itt dolgozom Kecskeméten. Nem talált meg kevesebb munka, mint a hét éves Nemzeti színházas tagságom alatt. Persze azért különbség mégis van: a fővárosban az ember jobban előtérben van, talán jobban is figyelnek rá. Nem tesz meg sem a szakma, sem a közönség 73 kilométert - ami Kecskemét és Budapest között van -, hiszen még a fővárosban is nehezen jutnak el a színházba, nemhogy lejöjjenek Kecskemétre egy előadás kedvéért. Ettől függetlenül nekem nem szűnt meg a fővárosi jelenlétem, hiszen a Nemzetibe, a volt színházamba - most már így mondom - ugyanúgy bejárok, ugyanúgy játszom Agárdy Gabi bácsival, Kállay Ferenccel az ottani darabokban. Nem érzem úgy, hogy eljöttem volna abból a társulatból, ennek biztos az is az oka, hogyha bármikor visszamegyek úgy fogadnak, mintha még mindig oda tartoznék. A vidéki színház egyébként kimaradt az életemből, hiszen a főiskola után egyből mentem a Nemzetibe, előtte nem voltam színháznál, a főiskola előtt faiparit végezem. Ugyan csak néha játszottam vidéken egy-két alkalommal vendégként, de nagyon érdekelt, vonzott a vidéki színház, maga "a vidék". Azt gondolom, elég jó helyzetből álltam fel a Nemzeti Színházból, többen nem is értették, hogy miért. Ez nem vidéki színház, vagy pesti színház kérdés, hogy néha dönteni kell, illetve merni kell dönteni. Elég veszélyesnek tartom ezen a pályán hosszú ideig megülni egy helyen. Egy idő után hiányzik az új környezet, az új kollegák, kihívások, a megújulás, ez elképesztően fontos nekem. Érezni kell azt a pillanatot, amikor már ismétled önmagad, megszoknak, vagy amikor beleunsz - ami már veszélyes. Amikor elhangzik az a mondat, hogy "Ez nem sikerült most annyira, de már láttunk jónak..." Tehát meg kell érezni ezt a pillanatot, és ha nincs is meg a hely, ahova biztosan mehetsz, akkor is bátran lépni kell, mert valahogy úgy is sikerül. Én hiszek ebben. Nem könnyű nyilván, sokszor a semmire fölmondani, de valahogy engem mindig igazoltak a történtek, tehát megéri meghozni ezeket a kockázatos döntéseket.
- Játszottál Budapesten, most vidéken... leszerződnél esetleg egy külföldi színházhoz is?
- Persze. Minél több helyen próbálja ki az ember magát annál jobb. Igaz, ahhoz egy nyelvet színpadképesen kellene beszélnem. Talán az olasz jöhetne szóba. Már dolgoztam Firenzében, mint panziós - szóval nem színpadon - de az is nagyon érdekelt, főleg azért, mert emberekkel kellett foglalkozni. Figyeltem, hogy melyik turista, hogy jön le reggelizni, hogy viselkedik, és jókat beszélgettem olaszul. Érdekes volt és tanulságos. Ugyanakkor tavaly játszottam Nagyváradon, amit akár nevezhetünk külföldnek... Egy Tamási Áron darabban játszottam az ottani társulat meghívására. Nagyon féltem tőle, mert igaz, hogy voltam már előtte a Nemzetivel turnékon, de itt két hónapig voltam kint, és dolgoztam. A mentalitás, a város, és az, ahogy ők dolgoznak különös volt, érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem. Bármennyire is nehéz volt, most már azt mondom, semmi pénzért nem hagytam volna ki.
- Azt mondtad, hogy fontos, hogy az ember tudjon váltani, és nem szabad egy helyen leragadni. Van egy rádiós sorozat - a Daráló - amiben viszont több éve szerepelsz...
- Négy éve szerepelek a sorozatban, és itt persze nem lehet az ember ugyanolyan szabad, mint mondjuk egy színházi szerep esetén. Nincs sok lehetőség a megújulásra, de jó, hogy ez van, hiszen vannak velem együtt végzett főiskolások, akik még be sem tették a lábukat a Magyar Rádióba. Ez is olyan, mint minden ezen a pályán - hogyha jelen vagy, ott vagy és látják az arcod, akkor megszoknak, rád köszönnek,és talán több munka elér, mint egyébként. Sokat köszönhetek ennek a sorozatnak, jó csapat dolgozik ott és már eléggé megkedveltük egymást. Már tizenöt, húsz rádiójátékban szerepeltem, ami rengeteg, és ez is sokszor annak köszönhető, hogy a rendezők láttak, amikor a folyóson olvasgattuk a Daráló szövegét. Nem panaszkodom, mert versekkel sokkal több esetben voltam a rádióban, és több médiában is. Nagyon szeretek verset mondani, és itt kiemelném, hogy nem szavalni, hanem mondani. Minden költemény olyan, mint egy önálló darab. Lépten-nyomon verseket kellene mondanunk, nem is a közönségnek, hanem saját magunknak. Hiszen annál nagyobb játék nincs, amikor valaki versek szövegét kívülről tudja, és a legkülönbözőbb helyzetekben el tudja mondani. Én ilyen barátságban vagyok József Attilával, ővele szoktam így "motyogni", az élet különböző területein. Szívesen teszek eleget minden ilyen felkérésnek. Azoktól hallom, akik megkeresnek, hogy egyre kevesebben vállalnak versmondást, sőt, ami számomra döbbenetes, arról számolnak be, hogy a szövegtudás micsoda problémát jelent egyes esetekben.
- Azóta nem hagy nyugodni, mióta megemlítetted, hogy faiparit végeztél... hogyan jutottál el végül a Színművészeti Főiskolára?
- Valóban faipari technikumot végeztem, ott érettségiztem. Ott azért mi már játszottunk. Volt klubbunk, egy csapat, akikkel indultunk az országos versenyeken is. Ha most visszagondolok rá, szakmai szempontból is, a legboldogabb időszakom volt. Ne bonyolítottunk, csináltuk, amit éreztünk, ösztönösen. Nem tudom pontosan megmondani, mikor határoztam el, hogy színész leszek, ez adódott magától. Arra emlékszem, hogy harmadik év végén mondtam anyámnak, hogy Színművészetire megyek. Azt felelte: jó, csak érettségizzek le. Elmentem, felvettek. Nem lett volna baj, hogyha nem vesznek fel, nem csináltam volna belőle nagy drámát. Így alakult, de persze dolgoztam érte, komolyan gondoltam... viszont nem volt bennem nagy, görcsös elhatározás, hogy én színész leszek.
- Ha a felvételidkor nem is, de azóta már biztos van komoly elhatározásod, hogy mit szeretnél elérni ezen a pályán...
- Szerintem fontos, hogy minden főiskolásnak - de tulajdonképpen nem kell ehhez főiskola -, mindenkinek, aki színpadra lép, akár egy mondattal is, tudnia kell, hogy ő miért megy ki oda. Ezt el kell dönteni, és ehhez ragaszkodni kell. Ez az elképzelés persze változik, alakul, hiszen csomó minden éri az embert. A kudarcokból, a "nem"-ekből persze sokkal többet lehet tanulni, mint a sikerekből. Nekem az a célom, mind a mai napig, hogy ha bármilyen téren szóba kerül a nevem, az jelentsen valamit. Ne sztárságot, ne egy arcot, egy poént, vagy egy jópofa legényt, hanem valami súlya legyen. Biztosak legyenek benne, hogy elvégezem a munkát, maximálisan - a szöveget fogom tudni -, és mindent, ami ehhez a szakmához tartozik, megpróbálok tökéletesen elvégezni, ha már rám bízták azt a feladatot. Tehát ha bárhol felmerül a nevem az, ezt jelentse, automatikusan.