Január 16-án a társulatunk tagjai is végső búcsút vettek Kolozsváron a társulatalapítótól, a Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagjától, a Szatmári Állami Magyar Színház egykori igazgatójától, a Kossuth-díjas Csíky Andrástól.

Alapítónktól utolsó munkahelyén, a kolozsvári színház előcsarnokában vettek végső búcsút kollégái, tanítványai, barátai, ravatalánál pedig a két anyatársulat nevében Tompa Gábor és Bessenyei Gedő István igazgatók, illetve Köllő Kata kritikus, a Csíky András Alapítvány elnöke és Visky András dramaturg, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karának tanára és a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója mondott emlékbeszédet.

Csíky András földi maradványait a színházi búcsúztatást követően, 14 órakor, a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az alábbiakban Bessenyei Gedő István emlékbeszédét közöljük.

Hogy Csíky András a XX. század egyik legjelentősebb színészegyénisége volt az erdélyi szcénán, szinte közhelyszámba menő megállapítás. Hogy olyan hatású színészpedagógus, akire méltán tekintenek talán legfontosabb mesterükként egész színészgenerációk, szintén evidencia. Neve, évtizedekkel alkotói visszavonulása után is, ismerősen cseng Udvarhelytől Nagybányáig, Szatmártól Kolozsvárig, és mindenütt, ahol színpadra lépett, vagy ahol tanítványai szolgálják Thália ügyét. És mindez nem költői túlzás, egyszerű ténymegállapítás csupán. A szatmári borbély, akihez járok – reszketeg, de még ma is biztos kezű öregúr, a Zsidó korzóra nyíló kis szalonjában – minden nyiratkozáskor róla és Elekesről mesél. „Azok voltak a színészek!”, mondogatja, míg én a tükörben figyelem, ahogyan átszellemül az arca, előadáscímeket és szerepeket emleget – néha persze pontatlanul –, és csak két dologra bírok gondolni: hogy ebben a révületbe esett múltidéző ollócsattogásban meg ne sérüljek valahogy és hogy ehhez a „kitüntetéshez” képest talán még egy Kossuth-díj is semmiségnek számít. Fél évszázaddal azután, hogy elhagyta Szatmárt, még mindig felemlegetik azok, akikkel ötven évvel ezelőttig naponta megosztotta művészetét a nagybányai és szatmári színpadon.

Van egy gyönyörű pravoszláv legenda, amit több mind tizenkét évvel ezelőtt ismerhettem meg, Debrecenben, egy asszisztensi munkám során: a negyedik királyról szól, aki a napkeleti bölcsekkel együtt meglátja a megváltó születését jelző csillagot és elindul utána. Útja során azonban minden kincset elveszít, amit a Messiás jászolához akart vinni, és mert folyton bajba kerül, el is késik. Harminchárom évvel később ér oda, jászol helyett a golgotai keresztfához – és mert mása nincsen már, csak egy koldusasszony neki ajándékozott szíve, azt ajánlja fel a világ haldokló királyának az utolsó órán. Azt hiszem, ha nézők szívét is lehet így gyűjtögetni és felajánlani, akkor most Csíky András gazdag ajándékkal indulhatott el...

Hogy milyen színész volt, arról most mégsem beszélek többet. Azt itt, Kolozsváron bizonyára nem kell ecsetelni senkinek – én magam is ebben a színházban ismerhettem meg nézőként, és hálás vagyok érte, hogy még láthattam játszani. Amikor azonban a Harag György Társulat nevében búcsúzom tőle, az alapítótól és egykori igazgatótól, azt is mondhatnám, pátriárkánktól, apánktól búcsúzom.

A Harag György Társulat ugyanis – megtévesztő neve ellenére – az egyetlen olyan romániai magyar társulat, amelyet nem egy alapító mester, még csak nem is a politikai szándék vagy a közönségigényből fakadó közadakozás hívott életre Nagybányán – hanem egy színészgeneráció, akik úgy döntöttek, együtt maradnak és társulatot alapítanak. Példátlan módon ők maguk választották meg első vezetőjüket is, végzős diákként, a fiatal tanársegéd, Harag György személyében. És a nagybányai társulatalapítás jogi, adminisztratív, politikai feltételeit is ők maguk járták ki Bukarestben – Harag György tanúsága szerint éppen Csíky András, Ács Alajos és Köllő Béla személyében küldtek maguk közül delegációt... Harag távozása után pedig az igazgatást is ők, a tanítványok vették át Szatmáron, évtizedekre...

Csíky András igazgatói korszakáról, amely a mai Harag György Társulat (akkori Szatmári Állami Magyar Színház) elmúlt hetven évének talán legfényesebb évtizede volt, mégis méltatlanul keveset beszéltünk és emlékeztünk – ami éppen azért történhetett így, mert ilyen irigylésre méltóan szép kort ért meg. Igazgató elődje nevét felvette a társulat 1993-ban, utódjáról pedig a Stúdiót nevezték el 2003-ban (mindkét esetben kerek évfordulókon tehát). Az ő érdemeiről szemérmesen hallgattunk, részint mert ő maga ezt akarta, szerényen hárítva mindig, részint mert mifelénk leginkább így volna igaz a mondás: "halottról jót, élőről semmit".

Pedig hihetetlenül gerinces, tartásos, egyenes, tiszta ember és ugyanilyen vezető volt, egy olyan korszakban, amikor sok gerinc meghajlott és talán még több tört ketté... Csíky András igazgatói munkássága, paradox módon, nemcsak azért emelkedik ki a társulattörténetünkből, amit tett, hanem azért is, amit nem tett – amit nem volt hajlandó megtenni.

Nemcsak azért az egyik, sőt, talán legfontosabb korszakunk, mert soha annyi országos és nemzetközi díjat, elismerést nem szerzett az alkotóközösség, mint abban az évtizedben - de morálisan azért is, amikor és ahogyan le tudott mondani. Elődeim közül ugyanis többen is maguk vetettek véget igazgatásuknak a megfelelőnek vélt pillanatban – de egyedül Csíky András volt az, akinek a lemondása nemcsak önmagáról, saját ambícióiról szólt: Csíky lemondása néma tüntetésnek is számított, méghozzá olyan dolog ellen, amit látnoki erővel sejtett meg előre!

Nem a román kollégák vagy közönségük ellen irányult a gesztus, sőt, őket meleg hangú üdvözlőlevélben köszöntötte, érezhetően őszinte szavakkal, csöppet sem megjátszott kollegiális szeretettel az első premierjük műsorfüzetében. De Csíky András tudta, legalábbis érezhette, hogy a román társulat létrehozása, a színház átnevezése Szatmári Állami Magyar Színházról egy Bukarestből szemlélt térkép irányai szerinti „Északi” Színház névre (nyilvánvaló, hogy a névadó nem Szatmárról szemlélte a világot, nálunk sajnos nem létezvén Déli Színház a városon belül), az intézmény "lefokozása", minisztériumi hatáskörből megyei hatáskörbe utalása, nem egy önmagában álló történés, hanem korszaknyitány. És valóban az volt: a Ceaușescu-korszaké.

Udvarhelyi emberként, azt hiszem, értette, hogy a Magyar Autonóm Tartomány felszámolásával, a megyésítéssel szinkronban ez az esemény akkor is egy korszak végét jelöli, ha ő maga igazgató marad és küzdeni próbál tovább – ugyanis érdemben semmit nem tehet azon túl, hogy asszisztál a lassú elsorvasztás politikájához. Ennek józan belátásához, megértéséhez 1968-69-ben valóban látnoki erő szükségeltetett, olyan zsigeri ösztön, amely csak a legnagyobb művészek és a próféták sajátja.

Csíky nemcsak megérezte mindazt, ami aztán be is következett (a politikai kinevezettek dicstelen hanyatlástörténetén át addig a korszakig, amit Kötő József "A játszma vége" címmel jellemez), de cselekedni is képes volt. Ma tehát nemcsak a szatmári, kolozsvári és egyetemes magyar színháztörténet hatalmas színművészétől búcsúzom, nemcsak a színészpedagógustól, akinek annyi kiváló alkotót köszönhetünk, de a példaképtől is: a leggerincesebb, legegyenesebb igazgató-elődömtől, aki életpéldájával is tanított mindannyiunkat. Mindeközben pedig önmagával szemben is kérlelhetetlenül következetes volt – olyannyira, hogy képes volt saját magát is megbüntetni, ha hibázott. Színháztörténeti kutatásaim során bukkantam egy bejegyzésre a hatvanas évek egyik előadáskönyvében: "Csíky András elkésett a próbáról." - igazgatói válasz, sajátkezű aláírással: "Csíky András a saját hibájából késett le. Megfelelő szankcióban kell részesíteni!" Aláírás: Csíky András.

Tüntetlésértékű lemondása egy nagyszerű korszak végpontja volt, amelyben a szatmári társulat az ország legjelentősebb színházi műhelyei közé emelkedett. Csíky azonban páratlan éleslátással mérte fel, hova is vezethetnek az éppen csak kezdődő folyamatok és miféle szerepet szánnak neki az átalakulásban...

Ilyen értelemben Csíky András egy élő felkiáltójel a társulat történetének lapjain. Mindnyájan adósai vagyunk, akik a szatmári színház sorsát a szívünkön viseljük, mert soha nem tudatosítottuk eléggé magunkban és a közönségben az ő igazgatásának és csöndesen tüntető lemondásának jelentőségét: a tényt, hogy Csíky személyében minden idők leggerincesebb, legegyenesebb szatmári igazgatóját tisztelhetjük. Évekkel ezelőtt, kezdő igazgatóként írtam róla: „Ha van elődöm, az alapító Harag György mellett, aki egészen biztosan szobrot érdemelne a színházban, vagy akár a színház előtt, az Csíky." Ma is így gondolom. És bár nem tudhatom, lesz-e valóban szobra Szatmáron valaha – kötelességünknek érzem emlékezni rá, mint valóságos, nemcsak szakmai, de erkölcsi értelemben is vett óriásra, különösen egy ünnepi évadban, amikor morális felelősségünk is észrevenni a hatalmas lábnyomokat, amelyekben lépkedünk...

Az alapítás ötvenedik évfordulóján még velünk lehetett. A hatvanadikra fájdalmasan szép levelet írt... Elszorul a torkom, ha arra a sorára gondolok, amelyben leírta: nehéz szívvel marad távol, mert tudja, hogy a hetvenediket már nem érheti meg... Csak félig lett igaza, hiszen naptári értelemben megérte a társulat fennállásának hetvenedik évét – de beváltva ígéretét (mindig, minden ígéretét beváltotta ugyanis), az áprilisra halasztott ünnepi hétvégén már valóban odaföntről figyel majd bennünket. Tudom, így is közel lesz, nagyon...

Maga is osztotta Kovács Ferenc véleményét: "Mindnyájan a Harag György köpönyegéből bújtunk elő." Túlságosan is szerény volt – talán észre sem vette, ő maga milyen hatalmas köpönyeget visel (egész generációk bújtak elő abból!).

Saját gondolataival búcsúzom tőle – az igazgatótól, aki megtanított észrevennünk a falakat, de megtanított arra is, hogy középen maradni bűn:
„Rájöttünk, hogy vannak falak, felismertük a tiltás építményeit, ennek a tudata determinálta az ember mozgását, mert volt, aki azt mondta magának, miért menjek el odáig, még van három lépés ugyan, de ott a fal. A másik pedig nem maradt középen, hanem elment a falig, talán hozzá is ért. Amikor a tudatot megbénítják és fő­vesztés terhe alatt tudatosítva van, hogy mit nem szabad, öntevékenyen beszűkül az ember, ráépül a saját cenzúrája is. De egy művésznek, egy értelmiséginek kell legyen annyi bátorsága és annyi intelligenciája, hogy tudja, nem maradok középen, hanem elmegyek a falig. Ez az egyetlen dolog, amit lehet ilyen körülmények között, ez viszont kutyakötelesség.”
Nyugodjon békében, Bandi bácsi!