Soós Angéla - egy név, amely mindannyiunknak jelent valamit. Mindnyájunknak mást és mást, de mindnyájunknak sokat. Nem csak színésznőként, kollégaként, társulatalapítóként, de egész lényével, személyiségével meghatározott valamit belőlünk. Belőlünk, színháziakból – és belőlünk szatmáriakból. 

Mert egy város nemcsak falakból és épületekből áll, omladozókból és újonnan építettekből, felújítottakból és mindenki által rég elfeledettekből, hanem emberekből is. Soós Angéla szatmárikum volt.

Nem tudni ki ő, körülbelül olyan, mint nem ismerni a Kazinczy utcát. És nélküle ez a város kicsit olyan lesz, mintha egy óvatlan pillanatban egy láthatatlan kéz kilopta volna belőle a Fehér házat, a Tűzoltótornyot, vagy a Csizmadiaszínt.

Soós Angéla, Anikó, Sóska, Anikó néni – merthogy e név nemcsak jelentétes, de ragozható is – egyszóval, mindnyájunk Soós Angélája, egyedülálló jelenség volt, akit mind ismertünk, és aki mégis titok tudott maradni mindannyiunk előtt. Senkié sem és mindenkié.

De nemcsak ezért, a személyiségében rejlő titok miatt nehéz írni, vagy beszélni róla. Mióta elment, történetek és anekdoták egész sora kavarog bennem. Anikó néni varázslatos karácsonyi meséi, amelyekből egy egész, különös csodavilág rajzolódik ki előttem, saját legendáink, mítoszaink világa: a Harag György Társulat hőstörténete. Mesék a szerelmes Harag Györgyről, ahogy ott áll némán, és nézi, nézi, hogy egyedül neki táncol az a gyönyörű koreai balerina, az ő varázslatos moszkvai szerelme. Mesék az első Szatmárra érkezésről, ahogy a lovasszánok elindulnak hosszú sorban a színház felé. Kíváncsi emberek sereglenek össze a sarkokon, az utcán - a színészek tiszteletére. És végül feltűnik előttük a színház, mintha csak maga a végzet volna, és első látásra elkezdődik ez az egész életre szóló, egyetlen, igaz szerelem… mesék a „Sing Sing”-ről, Nagybánya főteréről, mesék a Kioszkról és Nádai Pista bácsi spárgájáról. Tarnói Emike szalad a lekésett gyorsvonat után, egyetlen szál pongyolában, ugrál a függönybe akadt mikrofon után. És Vándor András mindennap virágot visz a temetőbe Pityukának, Harag instruál: ott lesz egy tükör, Anikó; Guszti udvarol: művésznő adjon már kölcsön, hadd hívjam meg egy kávéra. Megannyi meseszilánk…

Hát ezért is nehéz beszélni Anikó néniről, Angéláról, Sóskáról, vagy ha tetszik, saját maga által adott gúnyneve szerint Intrika Ghandiról. Mert nem csak tőle búcsúzunk most, de egy egész világtól is, melynek itt Szatmáron ő volt az utolsó képviselője…

Nehéz az ő hiányával szembenézni, és még nehezebb elfogadni, hogy nincs köztünk már. Én magam is napokig halogattam és kerültem a szembenézést. Mert nehéz, mert lehetetlen. Nem azért, mintha nem lett volna hosszú és tartalmas élete, hiszen szép kort megélt, ahogy mondani szokás. A baj csak az, hogy az „Anikó” és a „halál” ellentétes értelmű szavak, amelyeket sehogyan sem lehet ép ésszel összefüggésbe állítani egymással. Anikó néni jelleme, temperamentuma, egész személyisége Élettel volt tele. Huncutsága, vitriolos humora, kíméletlen szarkazmusa, kifogyhatatlan derűje, letörhetetlen optimizmusa, végtelen életszeretete, nőiessége, édesszájúsága, szeretnivaló színésznő-hiúsága és egész lénye csupa Élet volt.

Anikó néniről bennem az a pillanat marad meg legélesebben, amikor 82 évesen hátradőlt a fotelben egy kiadós és persze aprólékosan kiértékelt karácsonyi vacsora után, és felsóhajtott: „Jaj, tudjátok, én úgy szeretnék megint szerelmes lenni! Miért?! Ha Faludy szerelmes lett 90 évesen…”

Hát ilyen volt Anikó néni. Egész lénye az élet szeretetével volt tele... És a színpadéval, a színházéval. Ízig-vérig színésznő volt, aki egy kicsit mindig a színpadon élt.

Hogy e mögött az életigenlés és színház-rajongás mögött mennyi hiányérzet és fájdalom lehetett, azt csak ő tudta igazán, mint ahogy sebeit is csak ő maga tudta igazán gyógyítgatni, mesékkel, színházzal, költészettel.

Burns versét, az élet hegyén kéz a kézben már lefelé ballagó két öreg szerelmesről, csak az tudhatta ilyen rajongva szeretni és gyönyörűen mondani, akinek magának egyes egyedül, magányosan kellett lefelé baktatnia. Ez a nagy szerelem, mint hiány, volt jelen az életében, ahogy a család fogalma is. És hiányként élt vele együtt a színház is már, az ő elszakított, legnagyobb szerelme.

Bár keveset láthattam színpadon, hiszen épp akkor kényszernyugdíjazták, amikor én megszülettem, mégis rengeteget tanulhattam, tanulhattunk tőle színházszeretetről, alázatról, szakmaetikáról. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy még láthattam itt, ezen a színpadon, hihetetlen mélységgel, gyönyörűen játszani. Az, akkor lehetett volna visszatérés is akár a számára – de a sors úgy akarta, hogy búcsú legyen a társulattól.

Végtelenül megtisztelt, amikor 5 évvel ezelőtt, még elvállalta utolsó szerepét a kérésemre: egy vizsgaelőadásban, egy kicsit átértelmezett Beszélj, mint az eső…-ben - játszott egy rövid, de nagyon fontos, szimbolikus erejű szerepet. Egykori szerepét, akkor, ott, Kovács Nikolett játszta, akit meg is fogok kérni, hogy olvassa it fel a darab női monológját Anikó néni emlékére. Ez a monológ az én formálódó tudatomban összeforrt Anikó nénivel. Mindig így képzeltem az ő halálát, ha egyszer mégis bekövetkezik, és bármi volt is a látszat ott, abban a szatmári kórteremben, amikor elment, tudom, hogy valójában így történt, így kellett történnie.

Nem sietett, mert szeretett jól időzíteni, és híres volt nagy belépőről. 86 évet várt, kivárta türelemmel, míg odaát összegyűlik egy kicsit a társaság. És most, hogy már sokan várták, belibbent. Pont előadáskezdésre érkezett, talán az első felvonásban nem volt jelenése… Megvárta hát az este 7 órát, és amikor idelent is épp felgördült a függöny, őt felkapta a szél.
Odafent erőt vett magán, hogy ne ugorjon mindjárt a művészbejáró mellett cigarettázó Harag nyakába, aki épp Török Fütyünek, Diószeghynek és Köllőnek magyarázta, hogy itt, fent mostmár igazán át kell értékelni a realizmus fogalmát…

A rend kedvéért még egy pillantást vetett a próbatáblára, aztán betipegett az öltözőbe. Kissé féltékenyen végigpásztázta a kolléganők toalettjét, aztán leült (Boki és Emike közt épp volt szabad hely), és elkezdett derűsen mosolyogva tollászkodni. Hamarosan jelenése volt.

Mi pedig, az ő választott családja, itt maradtunk. És az eső csak esik, esik, esik…

Nyugodj békében, Anikó néni!

Elhangzott 2015. december 3-án, az Ács Alajos Játékszínben, Soós Angéla ravatala mellett.