„Hallottunk-e egyebet évek óta, mint hogy meghalt a vers? Nagyképű, hamis pátoszú álpapok naponta mondanak halotti beszédet fölötte, s a két látó szemére megvakított, zaklatott ember már-már csakugyan hajlandó halottat látni az üres koporsóban. A vers a természettel egybeolvadó művészet, a legnagyobb, a legtökéletesebb, a rezgő emberi lélek minden sziromnál finomabb szövésű virága… Egyszerű és áhítatos, hívő lelkemnek hadd maradjon csoda, megmagyarázhatatlan, örökké titokzatos… Csak azt lássam, hogy sok-sok éhes ember van együtt és kéri a verset, mint a kenyeret” – írta az egyik legnagyobb magyar költő, az erdélyi Dsida Jenő.

Ha az érzékeny és tiszta szívű alkotónak alkalma lett volna megnézni a verseiből összeállított remek előadást, valószínűleg elégedetten mosolygott volna. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán nemrég – Szugyiczky István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának munkatársa rendezésében, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek, Csutak Rékának és Bogdán Zsoltnak, illetve a Harag György Társulat színművészének, Kovács Évának a közreműködésével – bemutatott rendkívüli Dsida-estet mindenesetre állva megtapsolta a zömében fiatalokból álló, lelkes közönség.

Szugyiczky István minimalista színpadberendezése lehetővé tette, hogy a néző csak a versekre, a lírai időutazásra figyeljen. Az időrendi sorrendbe illesztett költemények és levélrészletek ugyanis a költő életútját is bemutatták. A rendező közel egy évig szerkesztette a irodalmi és a zenei anyagot. Közben naponta „találkozott” a költővel, és nemcsak a versein keresztül: „A lakásom egy parkra néz. Ott található egy Dsida Jenő-mellszobor…”

A Dsida-előadást megelőzően Balassi, Márai, Kafka Margit, Reményik, Radnóti, Wass Albert, Páskándi és Polcz Alaine műveiből is szerkesztett és rendezett esteket Szugyiczky olyan kiváló színművészek közreműködésével, mint a – sajnos már sok éve elhunyt – feledhetetlen „Márai” Ács Alajos vagy Lohinszky Lóránd (egy Márai-anyag CD-felvétele erejéig), Elekes Emma, Kovács Éva, Csikós Sándor, Bács Ferenc, Boér Ferenc, Sebestyén Aba és Ferenczy Csongor. Valami megmagyarázhatatlan okból Dsida Jenő mégis kimaradt, lehet, hogy pont ezért volt olyan katartikus élmény a vele való találkozás. Mámorító érzés volt, s ebben semmi túlzás nincs, ahogy lépésről lépésre hagyta magát felfedezni ez a csoda, amit Dsida költészete jelent – mesélte a rendező, aki úgy véli, elszomorító és tanulságos egyben, hogy a költőnek annyi keserűséget okozó, megalázó kisebbségi sors mennyire visszaköszön napjainkban is.

Bogdán Zsolt nagyfokú empátiával, megkapó játékkal alakította az érzékeny, zárkózott, ám annál színesebb egyéniségű költőt. A közismert kolozsvári színművész elmondta: nagyon szeret verset mondani, és mindig vágyott egy ilyen műsorra, ahol nem függ senkitől, semmitől, csak a hangjától, a szemétől és a szívétől. „Dsidát újra felfedezni élmény volt, már csak Istent kértem, hogy legyen erőm ezt a befele forduló, nagyon gazdag, a hamu alatt örökké izzó emberi sorsot nem csak tolmácsolni, hanem azonosulni is vele.”

Pár nap állt rendelkezésünkre, hogy egymásra hangolódjunk – mondta Bogdán Zsolt –, mivel mi ketten Kolozsváron, Kovács Éva kolléganőnk Szatmáron szolgálta éppen Tháliát, nehéz volt egyeztetni. Szugyiczky István a már kiválogatott zenei anyagot verseink közé ékelte, beállította a világítást, és nekivágtunk. ,,Zsoltikám, úgy vonod be a közönséget, ahogy akarod, ha valami nem tetszik, úgyis szólok” – hangzott az instrukciója. És valóban, minden előadás után jelezte „hol szárnyalt velünk együtt, vagy éppen hol lett hasa, hol eresztett a szelep”.

Csutak Réka szerint Dsida sorsát rendkívül nehéz visszaadni, megeleveníteni, mivel a költő introvertált alkat, olyan ember aki – W. Blake megfogalmazásában – ,,egy homokszemben meglátja a világot” és „tenyerében tartja a végtelent.” A költő életét nem gazdagítják szerelmi kalandok, mégis ismeri a női princípium mágiáját. Az ő szavaival: ,,Akin nem látszik,hogy tébolyult szerelme, és könnyes, glóriás anyja van''.

Bár boldogan vágtak bele a munkába, nem volt egyszerű, hiszen két színháznál dolgoznak az előadóművészek. Végül néhány nappal a tervezett bemutató előtt sikerült próbálniuk. Nagyon fontos volt a kölcsönös bizalom, a fokozott egymásra figyelés. Szabad kezet kaptak a rendezőtől a versek értelmezésében, ami nagyon fontos, hiszen a versmondás személyes. „Csakis ízlésemben, lelkiismeretemben és szabad akaratomban megfürdetve tudok tolmácsolni egy verset.” Egy versműsor esetén a rendező a ,,gazdátlan tűz vigyázója”, vagy az éppen kihunyó újraélesztője.

Az előadás kihívásairól és a felkészülésről Kovács Éva elmondta: a költő nagyon emberien, egyszerűen és gyöngéden ír szerelemről, életről, betegségről, halálról, könnyű azonosulni soraival. Ezért gyorsan, szinte észrevétlenül tanulta meg a verseket. Dsida vallomása a világról nagyon gazdag, egyszerű és játékos, szomorú és kisfiúsan szelíd. Minden előadáson mi, előadók nézővé is válunk, egymás nézőivé. Megunhatatlanul, újra és újra fölfedezve a költő fájdalmasan szépséges sorai között az esendő embert.

Kovács Éva az életmű mai értelmezése kapcsán Dsidát idézte: „Tegnap betiltották, hogy azt írjuk: Erdély, Bánság, Székelyföld. Azt kell írni, hogy Ardeal, Transilvania... már azt sem írhatom, hogy erdélyi vagyok, mert ardealiak lettünk...", majd hozzáfűzte: Most, 2013-ban riasztóan hatnak az ilyen penészes, bűzös gondolatok, melyek itt botorkálnak közöttünk, ami ellen határozottan fel kell lépnünk a magyar nyelv védelmében, identitásunk megőrzéséért és hagyományaink ápolása érdekében. Ez mindnyájunk kötelessége.