Botrány van a színházban! Sorra mondanak fel a színészek! Kövezzük meg Keresztes Attilát, aki idejött és rossz stílusával, pökhendi modorával, magabiztosságával és óriás egójával szétvert egy társulatot! Vajon tényleg így történt? Senki nem kérdőjelezi meg ezeket az állításokat?

Mindenki nyilatkozik valamiről, a vezetőség, a színészek, az érintettek és az érdekeltek. Hát ha már vallomás, ám legyen...

Igen, én Keresztes-tanítvány vagyok, és ezt büszkén vállalom. Én ezt az embert tizenkilenc éve ismerem: tanárom volt, jóbarátom, majd az igazgatóm lett. Együtt indultunk a pályán: ő akkor kezdte tanári és rendezői pályafutását, amikor én a főiskolát Kolozsváron. Mindannyiunknak bizonyítanunk kellett. Ezért hát dolgoztunk. Rengeteget dolgoztunk. Nem lévén épület a főiskola számára, a folyosókon, a büfében, a WC előtt, kicsi és sötét zugokban próbáltunk, embertelen körülmények között, éjszakába nyúlóan – vagy akár éjféltől kezdődően.

Ez az ember, aki mára elismert, díjazott rendezővé nőtte ki magát, engem, mint tanítványát soha nem hagyott cserben, soha nem tagadta meg tőlem és társaimtól a segítséget, a kommunikációt, és tette ezt minden esetben úgy, hogy rendíthetetlenül és fanatikusan hitt abban amit csinál: hogy színháznak, minőségi színjátszásnak léteznie kell, és ha már valaki ezt a szakmát választja, akkor annak tudnia kell, hogy ez mivel jár. És én hiszem, hogy ezt minden színész tudja is, nem itt van a probléma.

Ez az ember, akit ma szidnak, rágalmaznak és el akarnak távolítani a városból, már bizonyított. Persze nem szorul védelemre, mondják, hiszen bárhol máshol szívesen fogadnák igazgatóként, rendezőként, tanácsadóként, kivéve szeretett városunkat. Én most mégis kötelességemnek érzem megvédeni őt, mint volt tanítványa, színésze, az ő csapatának a tagja, mert ami itt folyik, az rágalmazás és becsületsértés, és ezt Keresztes Attila rangján alulinak tartom.

Ő nem fog a sajtóban mocskolódni, személyeskedni, és megalázni senkit, mint ahogy ezt vele tették és teszik napról napra. És nem azért, mert ő egy szent – nem az. Ő is egy ember, aki teszi a dolgát, úgy ahogy azt jónak látja, és ahogy a meggyőződése diktálja. Ha ezzel valakinek valami baja van, és nem kíván részt venni a vele való munkában, szíve joga. De megteheti ezt szépen, csendben, emberi módon úgy, hogy a törvény által adott lehetőségekkel élve elhagyja az intézményt, és más megélhetés után néz. Ez azonban nem jogosít fel senkit arra, hogy alaptalanul mocskoljon, rágalmazzon egy embert, aki arra nem szolgált rá, mint ahogy arra sem, hogy egy fél város ellene forduljon, minősítse őt szakmai, igazgatói és emberi mivoltában. Ha mindezek a vádak igazak is volnának, még akkor sem, de – és ez az, amiért ez a levél íródik – nem azok. Alaptalan, koholt vádak érik Keresztes Attilát, amiket sorra meg lehet cáfolni, akár civilként is, ha valakit valóban érdekelnek a tények, és egy kis kutatást végez az ügyben.

Én most csak két dologra szeretnék kitérni. Az első és legfontosabb, hogy az ok, amiért Nagy Csongor beadta a felmondását, az nem Keresztes Attila, hanem Némethy Zsuzsa. Azaz én. Bár Csongor tagadja ezt, mert – nagyon korrekt módon – nem akarja a magánéletét belekeverni a szakmai vitákba (ha léteznek egyáltalán ilyenek). És ezzel nem is lenne semmi baj, amíg ezt nem egy másik, teljesen független és az ügyben nem érintett ember sínyli meg: ebben az esetben Keresztes Attila, aki a társulati gyűlésen őszintén, és minden büszkeségét félretéve megkérdezte mindkét kollégámat, hogy ha ő lemond az igazgatói posztról, akkor visszavonják-e a felmondásukat, és folytatva színészi munkájukat, a társulat tagjai maradnak-e?

Erre mindkét részről határozott NEM volt a válasz. (Kérdezem én, erről miért nem ír a sajtó? Miért csak Keresztes Attila önkényes diktatúrájáról szól a fáma?)

A zavaró tényező Nagy Csongor szemében nem Keresztes Attila volt – hanem továbbra is én. És ezt elég ha én tudom, nem várok erre sem pro sem kontra kinyilatkoztatást. Hiszem, hogy Csongor szereti a színházat, szereti a munkáját, mint ahogy ezt ő is elmondta, és ahogy mindannyian jól tudjuk – és ő ezt a számos, szakmában eltöltött év alatt be is bizonyította. Harcolt sok gyenge rendezővel, tűrt, nyelt és várt türelmesen, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor igazi színházat, minőségi színházat csinálhat. Ez megadatott két évvel ezelőtt, Keresztes Attila idejövetelével, most pedig keserű szájízzel távozik, és csak azzal tudja indokolni, hogy sok volt a feladat, ilyen megfeszített munkatempóban nem lehet dolgozni.

Én erre azt mondom, hogy nem hiszem el, mert ez nem rá vall. Más az ok és más az indok.

Mindezt szerettem volna elmondani azokon a bizonyos társulati gyűléseken, de nem akartam én sem személyes problémát kreálni a fennálló helyzetből. Látom azonban, hogy ez mostmár elkerülhetetlen, és ha ez az ára, hogy megvédjem a volt tanáromat, akinek a szakma iránti szeretetemet köszönhetem – ám legyen: Ezúton szeretném én is kinyilvánítani, hogy jövő évadtól elhagyom a szatmári társulatot. NEM Keresztes Attila miatt, hanem a békesség miatt, hogy mindkét kiváló színészünk (akikre mindig is felnéztem kollégaként, Csongorra pedig feleségeként is) visszajöhessen, és nyugodt körülmények közt tudjon dolgozni, mindenféle zavaró tényező és hangulatkeltő, klikkesedést előidéző személy hiányában.

És ezzel már el is mondtam a második dolgot is, amire ki szerettem volna térni ebben a levélben. Igen, megváltozott a hangulat a színházban, és igen, klikkecskék alakultak ki... De az ok továbbra is az én személyem, és nem a Keresztes Attiláé. Igen, vállalom, hogy nem tudtam a színházon kívül hagyni a „sáros kalucsnit”, hogy rosszul közelítettem meg egy problémát. Vállalom, hogy józan gondolkodásom néha cserbenhagyott az utóbbi egy évben, és ez rányomta bélyegét a társulat életére. Ezért úgy gondolom, hogy ha tehetek valamit az ügy érdekében, akkor az az, hogy ide leírom és elmondom mindezt, annak reményében, hogy a helyzet változni fog.

Én is szeretem a munkámat, és szeretem a színházat is. A Keresztes Attila színházát, aki a minőséget vette alapul, erre épít, és a szó jó értelmében vett „lehetetlent” tűzte ki céljául. Én sok sikert kívánok neki ebben, egy olyan csapattal, amelyben senki nem akadályozza a munkáját, sem magánéleti, sem szakmai szempontból, ezúton is elnézést kérve tőle – és minden kollégámtól, remélve, hogy a jövőben újra egy csapat lesznek – a kialakult helyzetért.

Ui.: Az alacsony fizetésekről, esküszöm, nem én tehetek.