Hihetetlen vehemenciával képes egymagában betölteni a piciny játékteret. Mindenki figyel. Rá. Mert önmagát adja. Minden mesterkéltség nélkül. Ahogy az életben is, egy csésze kávé mellett.

Legutóbbi bemutatója, Martin Sherman Rose című előadása elképesztő teljesítmény: egyedüli koncentrációt igénylő, közel kétórányi játék. Mennyiben más annak tudatában színpadra lépni, hogy monodráma lévén, nincsen partner, akire támaszkodni lehetne?
A színészet magányos foglalkozás, még akkor is, ha társas játékban űzzük. Soha senki nem oldja meg az ember szerepét, csak saját magára számíthat. Tisztában kell lenni azzal, mit akarunk megmutatni. A Roset sokféleképpen el lehet játszani attól függően, kinek mi a fontos benne, mit vált ki belőle, mit szeretne megfogalmazni általa. Én már az első olvasásakor meghatódtam rajta, de tudtam, nem szabad könnyes szemekkel végigsírnom az előadást, hiszen az eltaszítaná a közönséget. Óriási hatással volt rám az anyag: olyan azonossági pontokat találtam Rose és a magam élete között, mint a kívülállóság érzete, a kapcsolatokon belüli magányosság. Ő egy egyszerű kisember, akin átgázol a történelem anélkül, hogy megkérdeznék a véleményét. Szenvedő alanya a politikusok gerjesztette vitáknak, nem tudja miért kell gyötrődnie és meghalnia számtalan zsidó társának, gyermekének, Eszter-lánynak, értelmetlenül. Ha az embernek kell fogadnia az élet rendjét. De nem idő előtt, erőszakosan, jogtalanul bűnbakként választva kell véget érnie létének! Hiszen az ártatlan "felelősök" ezrei csupán élni akarnának: kávéházba járni, sétálni, szeretni házastársukat, boldog családban nevelni gyermeküket. Egy ilyen hétköznapi ember Rose is, aki elsodródik Ukrajnától Amerikáig anélkül, hogy bármi befolyása lehetne élete alakulására. Az Újvilághoz semmi köze sincs, minden nap megkérdezi önmagától, hogy mit keres ott. Magam nemrég voltam Amerikában és bár lenyűgözött New York látványa, úgy gondolom összeegyeztethetetlenül más világ Európánál. Szívesebben nézem a mi kontinensünk házait, a görbe utcácskákat, mert ezek a gyökereink.

Nem véletlenül látogatnak hozzánk olyan sokan a tengerentúlrólĽ
Igen, hiszen itt rácsodálkozhatnak azokra a több ezer éves kultúrákra, hagyományokra, melyekről egészen addig nem tudtak, míg fel nem fedezték földjüket.

A színrevitel társtalansága még inkább nyomatékot ad annak, hogy Rose csak magára, saját leleményére számíthat. Mit tanult tőle? Kitartást?
Feltétlenül. A színészet olyan remekművek társaságában eltölthető életet ad, melyek impulzusai észrevétlenül beépülnek a tudatba. Ráébresztenek, hogy mennyi mindent nem veszünk észre magunk körül. A megjelenített viselkedésformák alakítják a színész személyiségét, beleivódnak lelkébe. Rose gazdag életét Sherman olyan humorral fűszerezve írta meg, mely megtanít a borzalmak elviselésére és olyan legyőzhetetlen erőt ad, ami segít a szörnyűségek elfogadásában. Ennek az asszonynak van kritikája önmagával és környezetével szemben. Védekezésként próbálja kívülről szemlélni a tragédiát.

Ilyen értelemben a pályáján akár tekinthető "felfedező útnak", az önmegismerés egy állomásának is ez a szerep. Az emlékek értelmezésével a nézőt is átértékelésre készteti.
Igen. Szélsőséges állomás, mert az én életem unalmas, nem történt velem semmilyen ehhez hasonlatos megrázó dolog. Nem éltem át világégéseket, ilyen szörnyű emberi sorsot. Csupán el tudom képzelni. Feltételezem, én úgy viselkednék ezekben a helyzetekben, ahogy elmondom őket. Olyannak próbálom láttatni Roset, amilyen vagyok. Magamból formálom.

Mint egy rózsa, kinyílik, szirmot bont. Nehéz lemeztelenítenie és kitárnia a lelkét minden oldalról megmutatva önmagát?
Általában minden ember, a színész is szemérmes. A jó oldalait szeretné megmutatni a civil életben és a színpadon egyaránt. Szeretünk szépek, fiatalok, kedvesek lenni. De meg kell mutatni, hogy az ember nem fehér vagy fekete, hanem sokszínű lény rossz és jó tulajdonságokkal, örömökkel és bánatokkal. És ezzel nem könnyű szembesülni.

A darab a zsidósors sokáig palástolni igyekezett kényes kérdéskörét feszegeti, Izrael és Palesztina végzetszerű konfliktusának következményeire építve. Külső kontrollja egy magyar származású, izraeli rendező, Ilan Eldad volt. Mennyiben más mentalitású próbafolyamatot tudnak maguk mögött?
Ilan átélte mindazt, amit Rose: megjárta a haláltáborokat, aztán eljutott Amerikába, majd Izraelben telepedett le. De szabadkai születésénél fogva európai gyökerű ember, aki gyermekkorában itt ismerte meg az élet morális, erkölcsi törvényeit.
Azt mondják, hogy a zsidóság gerjeszti az antiszemitizmust, mert állandóan sérelmeikről beszélnek, holott más nációt, kis népcsoportot is ért hasonló megaláztatás, mégsem hangozatják. Ők viszont nem hagyják nyugodni a világ lelkiismeretét. De nyilvánvalóan ennek az az oka, hogy figyelmeztessenek a veszélyekre a problémák szőnyeg alá söprése helyett. Így talán rájöhet az emberiség a gettók, vallási meghurcoltatások értelmetlenségére és küzd majd azért, hogy még egyszer ne ismétlődhessen meg ez a pusztítás.
És mindez bármilyen mindenkori kisebbségre igaz lehet. Róluk, értük is szól ez a darab.

Sajnos azonban úgy tűnik, mégsem változik semmi a világbanĽ
Érdemes ma egymás életét tönkretenni ? Élünk egy másodpercnyi életet a Földön, a világegyetemben, miért kell megkeseríteni e rövid pillanatot? Az ember, ha erőszakot, háborúskodást lát, úgy érzi pusztába kiáltott szó a tenni akarása. Viszont, ha minden este, akár egyetlen néző is elgondolkozik a viszálykodás értelmetlenségéről, és más lélekkel megy haza, akkor már nagyon sokat tettünk az ügyért. Kezet szeretnénk nyújtani, a humánus tudatra próbálunk hatni. Igenis beszélni kell a méltánytalanságokról! És miért ne fordulhatna elő, hogy egy zsidó asszony egy arab kislányért ül süvétetĽ?

Mégsem szentimentális vonalat erősítenek az előadásban. Sikerült pártatlan szemszöget érvényesíttetni, megtalálni az egyensúlyt részvét és tárgyias megítélés között.
Egy nemzet drámai sorsa könnyebben megmutatható személyes tragédiaként, a hétköznapi apró problémák felszínre hozatalával. A "közömbös" játékstílus, úgy érzem, többet képes elmondani, jobban hat, mint a "siránkozás". Igyekszem az időbeli távolság adta objektivitással alakítani Roset. Így elérhető, hogy akár mosolyogni lehessen a gettóbeli történetekenĽ Hiszen az ember megszokja a borzalmakat, ha tovább létezni, élni akar és megkeresi a rosszban is a nagyon kevés jót. Mert az mindig van!

Mit jelent az Ön számára az "Űzött ember gondolatai is űzöttek." súlyos mondata?
Úgy gondolom, egy ember sorsában benne van, hogy mi iránt érdeklődik, milyen tudományos kutatást folytat. Akárki például nem találhatta volna fel a bombátĽ Mindenkit a gondolatai határoznak meg. Egy űzött embert pedig még inkább bizonytalanná tesz, hogy nem tudja mit gondoljon, ha nem úgy él, ahogyan kellene.

És Vári Éva hogy érzi, jó úton halad?
Igazság szerint, ezen nem szoktam töprengeni. Ha megkapok egy szerepet, hosszasan gondolkozom rajta, elképzelem milyen lehetett a külseje, a temperamentuma, hogyan élhetett. Különleges folyamat megy bennem végbe. Az önálló estemen Edith Piaf kivételes egyéniségét idézem meg, akinek fantasztikus élete szintén nem hasonlítható az enyémhezĽ Elindult egy csatornából és a világ színpadán a XX. század hangjának választották. Pedig csak egy kis veréb voltĽ Én nem az ő képét akarom utánozni, hanem a benne rejlő művész sorsát elfogadtatni a közönséggel. Nem úgy éneklek, mint ő, külsőségekben sem hasonlítok hozzá. Csupán elmondom az életét. És ha elfogadnak benne engem, akkor elfogadják Piafot is. Ez a fontos!

A díva szerepkör, a musicalek világa mennyire egyeztethető össze a drámai műfajokéval?
Azt szokták mondani, kétféle színész van: jó és rossz, és nincs külön zenész vagy drámai színész. Pedig természetesen van. Aki ragyogó a zenés műfajban nem biztos, hogy megtalálják a drámai szerepek és maga sem ambicionálja azokat. Én zenés színésznőként kezdtem a pályámat, de 33 évesen szerettem volna prózát játszani. Bár a muzsika, egy nyitány hangjai más dimenziókba emelnek, úgy érzem a musicalirodalomban nincsenek olyan szerepek, amiket idősebb korban is tudnék játszani, hamar levetnek a színpadról. Néha akad ugyan egy-egy szerző, aki érettebb figurákat is kigondol. Ilyen kortalan alak például a Pókasszony.

A pókasszony csókja egyfajta átfedés dráma és musical között: van mondanivalója, a másság, a börtönlét kérdéskörét állítja középpontba. "A fal mögött" bezárva is az életre tanít.
Talán ezért fogadja zavartan a közönség az első percekben, hiszen nem a megszokott,
már-már elvárásnak tekinthető szerelmi sémát és témát látja. Szívesen éneklem a dalait, de a lelkem verbális beszédre is vágyik, az élet megmutatására. Emiatt is rendkívül örültem, a félelmeimmel együtt, hogy rám osztották és eljátszhatom Rose szerepét.