„Ne vádolj, ne fogadkozz,  
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,       
ne csatlakozz a hadhoz.”   
(József Attila)                     

Soha nem írtam még nyílt levelet. Nem is vagyok a szavak embere a színpadon kívül, főleg a nagy szavaké nem. Nem éreztem tisztemnek soha, hogy majd én mondjam meg a nagy igazságokat, tanítsak, ítélkezzek, mint sokan, akik ebben élik ki magukat.

Most sem éreztem tisztemnek. Aztán egyszercsak kérdezgetni kezdtek (barátok, ismerősök, fiatalabb kollégák), üzengettek a fiam által is: mi a véleménye az „öregnek”? Ha nincs ez a szomorú botrány, talán fel sem fogom: sajnos én lettem, én maradtam a legidősebb aktív színész ebben a társulatban. Hogy talán nem is a személyes véleményemet, hanem a rangidős „öreg” véleményét kérdezik. Ide jutottam ötvenegynéhány évesen. És talán már el is késtem az intő szavakkal...

Érzem ennek a megszólalásnak a felelősségét. És ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok egy Ali bácsi, sem korban, sem tekintélyben, de még bölcsességben sem. Ha ő köztünk volna még, vagy ha a nyugdíjba ment kollégák között lenne valaki, aki a helyébe tudna vagy akarna lépni, nem lenne most ez az egész elkeserítő hajcihő. Két mondatával tett volna helyre mindent, magánéleti ügyestől, belső feszültségestől, igazgatóstól, mindenestől. És nem sértett volna meg senkit, egyetlen érintettet sem.

Azt érzem – és szorongok miatta – hogy egy-két kolléga, és leginkább a talán a fiam, valami ilyesmit vár el tőlem. De úgy vagyok ezzel a szereppel, mint Kányádi Arany János kalapjával: felpróbálom, de nyakamig ér. Nagy rám ez az egész gúnya még. Akik lassan beleöregedtek, többnyire nem aktív tagok: talán ezért hallgatnak. Ebben a nagy csendben meg kell szólalni, amíg a kérdő tekintetek szemrehányóvá nem válnak. Felveszem hát ezt a gúnyát egy megszólalás erejéig, mint egy varázsköpenyt, hátha csodát tesz. Ne nevessetek ki, ha térdemig lóg, ha ügyetlenül járkálok benne. Nincs az a színházi szabó, aki be tudna venni belőle.

De mit tett volna Ali? Szinte hallom békére, megfontoltságra, józanságra intő szavait. Meghallgatta volna Csongort is, Gábort is, de még az igazgatót is, tanácsokat adott volna, hiszen volt ő fiatal színész is, elégedetlen is – de igazgató is, akinek egyben kell tartani egy csapatot, annak ellenére, hogy néha belső feszültségek, magánéleti viharok, elhallgatott szorongások és indulatok uralkodnak benne. Egy dologban viszont egészen biztos vagyok: még idejében lebeszélt volna mindenkit a felmondásról, a leghalványabb gondolatáról is. A színészeket is, az irodalmi titkárt is, de az igazgatót is. Az évadnak mennie kell, az előadásokat az elsőtől az utolsóig le kell játszani, a műsortervet végig kell vinni annak, aki eltervezte és felépítette, azokkal a színészekkel, akikre a szerepeket kiosztották. Nem mond fel senki, hanem tesszük a dolgunk. Haragszunk, nem beszélünk egymással, nem ülünk egy asztalhoz – de a színpadon összeszorítjuk a fogunkat, és megcsináljuk, amit meg kell csinálni. Aztán évad végén vesszük a kalapunkat, és megyünk, ha nem tudunk együtt dolgozni többet vele. Vagy ha a társulat többségének nem tetszik, őt küldjük el: menjen, amerre lát. De csak évad végén!

Ezeknek a nagyöregeknek ismeretlen és elképzelhetetlen volt, hogy évad közben lépjen ki valaki. Voltak esetek, hogy a színész súlyos beteg volt, de nem kért felmentést a munka alól. Olyan is megtörtént, hogy a kórházból szökött ki lejátszani az előadást. Mert a közönség volt az első, az kellett legyen az első. Soha nem az én sértettségem, az én indulatom, az én problémám. Mert ahogy a színész nem nevethet, csak nevettethet, úgy sírnia sem szabad, csak ríkatnia.

Mert a közönséget szolgálni kell, de nem szabad szolgálatunkba állítani, a sikerrel, a közönség szeretetével pedig élni kell – de visszeélni nem szabad vele.

A színész beletörődik, hogy használják. Használja a rendező, a saját gondolatainak megfogalmazására, használja a kolléga a saját építkezésére, és főképp a néző, lelki építkezésre, művészi élmények megélésére, gondolkodásra, néha pedig egyszerű szórakozásra. Ez a szép benne. De mi nem használhatjuk őket. A néző szeretete a fegyverünk – de olyan fegyver, amit soha nem szabad elsütni!

Támogatásuk, szeretetük nem lehet eszköz a kezünkben, ellenségeink sarokbaszorítására. Ha önként és lelkesen érkezik, ha túlzásokba esve védelmünkre kel, akkor meg kell köszönni – és szelíden visszautasítani. Mert mindig mi vagyunk értük, sohasem ők miértünk. Még akkor sem, ha önként ajánlkoznak.

Ha ezt elfelejtjük, felborul a szakmánk rendje és erkölcse. Ha ezt elfelejtjük, nem színészek leszünk, hanem celebek, sztárok, médiahősök.

Nemcsak remélem, hanem szilárdan hiszem is, hogy Gábor és Csongor nem felejthette ezt el. Hiszen ízig-vérig színházi emberek. És őszintén bízom abban, hogy az első elkeseredés után, amikor vigasztalásra van szüksége az embernek, ők is nyugalomra intik majd a forrongó embereket. Hogy gondolnak ránk, kollégáikra, akik itt maradtunk, és ugyanazért a pénzért ugyanazt tovább kell csinálnunk, ráadásul megpróbálva betölteni azt az űrt is, ami utánuk maradt. Tudják – ugye tudjátok? – hogy ez az egész botrány lassan a színház ügyének árt, a társulatot emészti fel, és a kollégák munkáját veszélyezteti. Azokét a kollégákét, akik a társulati gyűléseken szomorúan kérdezgettek titeket: mi kellene, hogy maradjatok, mit kénne tenni, hogy veletek együtt, tovább mehessen a munka? Legyen több szabadnap, legyen pontosabb a próbatábla? Mit kértek azért cserébe, hogy maradjatok? Vagy menjen el Keresztes, akit magatok is jó szakembernek tartotok? Mi lenne a ti feltételetek?

Akkor hallgattatok. Vagy azt mondtátok: „nem ez a baj, ne egyszerűsítsük le”. És azt mondtátok, mindenképp itthagytok minket: hogy nehéz döntés volt, de nem tudjátok már meggondolni magatokat. És amit nekünk, régi játszótársaitoknak nem mondtatok el, azt most rádióból, újságból üzenitek. Jól van ez így?

Azt hiszem, Gábor érzett valamit ezekből a problémákból (hiszen már az apja is színész volt, velőig színházi ember ő is), ezért lehetett óvatosabb. Érezte, hogy amit tesz, nem teljesen etikus, és vállalta, hogy befejezi legalább amit elkezdett – ha már az ő személyére is épülő évadtervet nem hajlandó, vagy emberileg már nem képes végigvinni. Csongornak viszont egy Ali bácsira lett volna szüksége, még idejében, hogy lebeszélje. Sajnálom, hogy későn próbáltam fel ezt a kalapot. Valamit mi, idősebb kollégák is elmulasztottunk...

Most itt van ez a helyzet. Elmentetek, és recseg-ropog minden. Az egész évad veszélyben forog. A tömeg pedig skalpot akar – a Keresztes skalpját. Természetes is, mert a néző, aki rajong értetek, és nem látja át a belső működést, a kockázatokat, ki másra is mutathatna rá, mint a főnökre? És valóban, a főnök felelőssége elsősorban, hogy békét és rendet teremtsen. De nem egyedül az ő felelőssége! A családfő felel a család neveléséért, viselkedéséért, legalábbis a nyilvánosság felé – de ahhoz mindenkinek hozzá kell járulnia. A legnagyobb rendetlenséget és zűrzavart pedig néha a legkisebb gyerkőc is okozhatja. Felelős tehát a család összes többi tagja is a maga szintjén.

Ennek a felelősségnek a tudatában intelek most, megkésve és feszengve ebben a bő gúnyában: legyetek józanok. Nyílt levélben teszem, mert borzalmas módon ide jutottunk, hogy sajtón keresztül beszélgetünk, társulati gyűlésen, öltözőben, folyosón pedig hallgatunk. Szomorú...

De ha már ez lett a kommunikációnk módja, így kérlek titeket a józanságra. Ha mindenki skalpot akar is, ti ne akarjatok. Intsétek türelemre az embereket, akik hallgatnak a szavatokra. Nem Keresztesért, ha nem szeretitek, nem is nemeslelkű megbocsátásból – de legalább azért, hogy legyen színház, legyenek előadások, legyen még egyáltalán színházi élet a városban! Ti tudjátok jól, hogy ha pótolhatatlanok vagytok is, nagy nehezen legalább még helyettesíthetők. Vért fogunk izzadni, de lejátszunk mindent. De ha Keresztes most hirtelen feláll, akkor feláll vele legalább további három-négy színész kolléga, és talán még egy-két háttérember is. Ismertek, tudjátok jól, hogy én nem leszek közöttük. De ha ez megtörténik, bedől az egész évad. Nem lehet kiosztani és végigjátszani az előadásokat, még ha visszajöttök is. Gyakorlatilag leáll a magyar tagozat. És ha ez pont most következik be, amikor néhány évre az épületet is elveszítjük, annak beláthatatlan következményei lehetnek!

Intsétek nyugalomra az embereket, mert nagyobb veszélyben vagyunk, mint bárki gondolná. Ha van rá mód, gondoljátok meg magatokat. Mindannyian ezt szeretnénk – szerintem még Keresztes is. De ha erre képtelenek vagytok is most, óvjatok meg legalább minket az összeomlástól azzal, hogy bölcsen jártok el. Tegyétek félre most a személyes gondokat, a szakmai sértettséget, a pénzügyeket mindhárman, és jussatok megegyezésre (vagy legalább fegyverszünetre).

Olvasom Harag György naplóját. Az ő társulata egy tömbházban lakott, egy levegőt szívott és együtt is dolgozott. Rengeteg magánéleti problémán jutottak túl jóakarattal és dolgozni akarással. Voltak elégedetlenségek, beteljesületlen szerepálmok, barátságok, szerelmek, válások, belső ellentétek, volt szegénység, sértődés és bánat. Talán kommunikációs problémák is néha. De az első a közönség volt, az évad, az előadások – és ez végül minden ellentétet feloldott. Ehhez kellett a színészek törhetetlen hűsége, szakmai alázata, erkölcse és kötelességtudata. De persze kellett Harag örök-tépelődő, folyton önvizsgálatot tartó, rengeteg törődést és odafigyelést biztosító hozzáállása is. Igen, a kommunikáció.

Mindkét oldalon más volt a helyzet. Mert ha igaz, amit mondtok, hogy egy társulat vezetéséhez nem elég kitűnő és tehetséges rendezőnek lenni, akkor el kell ismernetek, hogy a mi oldalunkról is igaz, hogy felelős társulati tagnak, színésznek, kollégának, példaképnek lenni sem elég a kiugró tehetség vagy a népszerűség. Ennél sokkal több felelősségtudatra van szükség. Mert mutogathatjuk még itt egymás szemében a szálkát, de abból nem lesz társulat. Még kényszertársulat sem, amelyik színészböcsületből végigvisz egy évadot. Ha viszont tükörbe nézünk, mindannyian megláthatjuk a gerendát a magunk szemében (természetesen saját magamat is beleértve). Mert itt most nem egyetlen ember a felelős, mégha egyetlen bűnbakot neveztünk is ki. Nagyon könnyű azt kérdezni, mit hibázott a másik, és borzasztó nehéz feltenni a kérdést: mit hibáztam, mit mulasztottam el én?

Hogy ne higgyétek, hogy prédikálni akarok, elkezdem sajátmagamon: elmulasztottam megszólalni, nem vettem észre idejében, hogy baj van, nem hűtöttelek titeket, és nem próbáltam jobb belátásra bírni az igazgatót. Elmulasztottam felpróbálni ezt a kalapot. Az az ember vagyok, aki nem szokott bocsánatot kérni, de ezért most megteszem.

Remélem, lesz még aki követ az önvizsgálatban. És remélem, megbocsátjátok nekem, hogy ezt csak most és így mondtam el. És azt is, hogy elmondtam. Talán elfogadjátok ezt egy olyan kollégától, aki megélt már nagy válságokat, megküzdött már megaláztatással, a saját hiúságával, személyes és szakmai tragédiáival. És túl van rajta.

Nem hiszem, hogy volt mellőzöttebb színész nálam ebben a társulatban, hosszú évekig. Nem hiszem, hogy volt akire jobban haragudtak a mindenkori igazgatók, mint rám, és nem hiszem, hogy volt akivel kevesebbet kommunikáltak mint velem. Mégis lejátszottam mindent, amit rám osztottak. Játsztam aznap este is (egy rossz vígjátékban) amikor meghalt az apám, és játsztam akkor is, amikor egy részeg állat brutálisan megverte a fiamat Kolozsváron. És most is próbálok, ebben a kétségbeejtő helyzetben is, kollégáimmal együtt. Szerepet sosem adtam vissza, fenyegetőzni is csak egyetlenegyszer fenyegetőztem vele: akkor is Csongor védelmében, több társulati taggal együtt. Mert akkor úgy hittem, igaza volt. És így csináltam végig itt harminc évadot.

Ha semmi más nem is, ez talán feljogosít arra, hogy most titeket békére és bölcsességre intselek, Attilát arra, hogy vigye végig legalább ezt az évadot, a közönséget pedig türelemre.