Ki kell mondanom néhány gondolatot, ami a sajtóban, interneten, rádióban megjelent nyilatkozatok kapcsán megfogalmazódott bennem. Nem hallgathatok tovább, és nem vagyok a „magukat megnevezni nem kívánó” művészek egyike. Én minden esetben megnevezem magam, ha nyilatkozom, vagy ha nem merem vállalni a nevem, akkor inkább hallgatok. Enélkül a bátorság nélkül színpadra állni se mernék.

Azt gondolom, hogy ami a színházunkban és a színházunk körül most történik, az a minőség és művészi színvonal elleni puccs. Most Keresztes Attilán próbálja elverni a port, úgy a politika (ami nem lep meg) mint a kollégák, akik talán saját félelmeiket, önmagukkal való elégedetlenségüket própálják igazolni, leplezni ezáltal. És bár elég sokmindent megértem már, igazgató is voltam a társulatnál, szóval tudom, kitől mi várható – most mégis meglepetés ért.

Tudom, hogy hosszútávon nem ők fognak győzni. Nem védem Keresztes Attilát, nem is szorul rá. Védi őt a szakmai tudása, tehetsége és az eredmények sokasága, amiket felmutatott. Arra sincs szüksége, hogy a karrierjét építgesse általunk, vagy bárki más által. Aki olvas szakmai sajtót, az tudja: ő azt már felépítette. Arról pedig szó sincs, hogy a társulatot ő züllesztette volna szét. Aki belülről látta a dolgot, ismeri a valódi okokat.

De mi van a közönséggel? – hiszen értük van a színház. Ez így igaz. De ha nem arra törekszünk, hogy a közönségünket mi neveljük, mindig értéket, minőséget nyújtsunk neki, hanem megelégszünk a jó meleg, megszokott, dédelgető pocsolyával, és ezt még a „szeretet” szóval is minduntalan megfejeljük: az már demagógia. Vagy rosszabb. Demagógiát pedig hallottam és olvastam a napokban eleget. Igazi szakmai okot vagy véleményt egyet sem. Mindenki elismeri Keresztes Attila érdemeit, a színházban általa létrejött minőségi változást, de ugye hát ez nehéz, fáradságos, gyötrelmes egyeseknek – másoknak meg túl sokba kerül...

Ez így igaz. De csak így lehet jó színházat csinálni, nem pedig folytonos vállveregetéssel és dicsérgetéssel. Persze jólesik az a színésznek, de A SZÍNÉSZ tudja, mikor jó vagy kevésbé jó, tudja mikor mennyit tett azért, hogy jó legyen. Tudnia kell, ha színész. A legnagyobb dicséret pedig az, ha újra kiosztják. A legfontosabb kommunikáció színész és rendező–igazgató között a színpadi munka.

Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, hogy minden erdélyi színházunkban külön legyen menedzser-igazgató, művészeti vezető, és mellettük még egy főrendező is. Úgy talán lenne mindig megfelelő ideje rá valakinek, hogy a színészek lelkét ápolgassa. Sajnos nem így állunk. A színházigazgató nem lelkipásztor és nem Terézanya. Ami a pénzt illeti, hát az valóban kevés. Megalázóan kevés. Olvasom, hogy nincs törvényes lehetőség. Van, uraim! Van! És van olyan önkormányzat is (fele ekkora városban is), ahol áldoztak a kultúrára, a színházra, és a színészek megkapták a színházi törvény által engedélyezett legmagasabb fizetéseket. Ott igen! Ott ragaszkodnak a színházukhoz, a társulatukhoz – mert ez a kettő egy és ugyanaz. És ott talán tényleg szeretik is a színészeiket, a szó legigazabb, legnemesebb, és nem demagóg értelmében.

Ezért kellene aláírást gyűjteni, nem pedig valaki olyanra ráverni a balhét – aki erről nem tehet. De nálunk, ha szorul a hurok, és pénzre terelődik a szó, akkor „menjen Keresztes a színházával, de mi a társulatot választjuk”.

Jó. De én a Keresztes színházát választom, azt az általa képviselt színházi minőséget és ideált, amit nagyra értékelek. Bocsánat, de nem akarok többet úgy „év színésznője” lenni, hogy a nevemet már csak megszokásból is kipipálják. A közönség őszinte szeretete és rajongása mindig követett a szatmári színpadon, és mindig végtelenül hálás voltam érte. De éreztem, hogy évről évre egyre kevésbé kellett többet, jobbat nyújtanom ehhez, úgyis megkapom. Ez a színész halála is lehet, szakmai értelemben.

Most viszont őszintén örültem annak, hogy jöttek fiatalok, tehetségesek, és boldog voltam, hogy létrejön egy olyan fiatal alkotócsapat, aki csupa erő és lendület, én pedig láthatom, hogyan újul meg a szatmári színház, és részese lehetek ennek! Róluk kellett, és kellene még egy-két évig szóljon itt minden. Keresztes Attila minden tudásával és művészi rátermettségével azon dolgozott, hogy egy jó társulatot építsen. Sok helyre hívták, de ő velünk maradt. Az viszont szomorú, hogy miközben más színházak a magukénak akarják – nekünk nem kell.

Miért? Mert nem ad elég szabadnapot? Mert nem dicsér eleget? Mert a színésznek nem lehet magánélete, amihez joga van? Csak annyit vár el tőlünk mint önmagától. És ha már a magánéletnél tartunk, igen, a színésznek joga van a magánélethez, de csak úgy ha az nem befolyásolja egy egész társulat életét. Vagy az a baj, hogy „rossz hangulat van a társulatban”? A rossz hangulat a társulatban belülről gerjedt, és nem igaz, hogy Attila volna érte a felelős. Főként nem egyszemélyben.

Vagy azért volna ő a hibás, mert a város nem áldoz többet a színházára? Mint volt igazgató, tudom, hogy a színészek fizetése nem attól lesz több vagy kevesebb, hogy a vendégrendező vagy vendégszínész mennyibe kerül. Voltak itt már olcsó rendezők is, de pénzünk nem lett több, ráadásul szakmai sikerünk se volt. Most volt egy esélyünk, hogy kimásszunk ebből a kényelmes „dolgozgatunk, fizetgetnek, csendben morgunk, de jaj, senkit ne bántsunk” állapotból. Hát ezt egy kicsit elbaltáztuk?

Jó, de én nem veszek ebben részt.

Sokan megállítanak: „Ágica, addig volt jó nekünk, míg maga volt az igazgató...” Köszönöm – de én nem így gondolom. Őszintén drukkoltam érte, hogy ennek a fiatalembernek sikerüljön, hogy legyen ereje, kitartása és bátorsága végigvinni azt, amit nekem sem sikerült – de amiben őszintén hiszek. Mert szakmai tudása az van, nem kétséges. Reméltem, hogy olyan színházból mehetek nyugdíjba, amilyenre mindig is vágytam, és talán még egy olyan előadásban is résztvehetek, amit jegyeznek a színháztörténetben. Sajnos, amitől féltem, bekövetkezett. Nincs annyi erő a világon, ami ezt a mentalitást áttörhetné? Mondhatnám, hogy ne add fel, Attila – de minek?

Kár ezért a színházért. Kár, mert a színész nem lehet sikeres jó rendező által létrehozott színvonalas előadás nélkül, a rendező pedig nem lehet sikeres szakmailag és etikailag elkötelezett, művészi alázattal dolgozó, jó színészek nélkül. Aztán, hogy kit mire teremtett az Isten, az egy dolog. De ez alapszabály. Hát ennyi. Maradok, aki voltam – de ezután a két év után, úgy érzem, mégis több.