Honnan jött az ötlet, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij írásai és Tarkovszkij filmje nyomán létrejöjjön anno a Sztalker c. előadás?

Azt hiszem, először 2003-ban látogattam fel a Bázisra és néztem meg az itteni tereket. Azonnal beugrott, hogy itt valamikor be kell mutatni a Sztalkert. Tarkovszkij amúgy két legkedvesebb filmrendezőm közül az egyik. (A másik Fellini.) Az anyag színpadra vitelére már korábban is gondoltam, csak eladdig stúdiótérben jelent meg előttem. A címszerepet a zseniális, korán eltávozott Bertók Lajos játszotta volna. Sajnos, vele ez már nem jöhet össze.

Örülök neki, hogy így gondolta, mert erre törekedtünk. Volt egy érdekes folyamat az évek során. Az első évadban rengeteg díszletelemet alkalmaztunk, Trón Árpád festőművész, a díszlettervező – akit azóta sajnos szintén tragikusan fiatalon vesztettünk el – létrehozott egy zseniális teret, egy apokaliptikus III. világháború utáni tájat kiégett autókkal, elfüstölt városrészekkel. Később azonban egyre inkább elkopott a díszlet és végül már csak maga a Bázis maradt, a maga betonpaneljeivel, szabadon vegetáló füveivel, fáival, korhadó drótkerítéseivel, szerelőaknáival és rakétasilóival. A tér nem igényelte a kiegészítéseket, csak saját magát. Ahogy évről évre ért bennünk az előadás, ahogy egyre többet tudtunk meg a történetről és a figurákról, úgy koptak le a – bár nagyon szép, de – redundáns elemek.

Hogyan zajlottak a próbák? Kész szövegkönyv volt, vagy alakult a próbák során a forgatókönyv?

Nem volt kész szövegkönyv, csak egyfajta kiindulópont, egy – a filmből vett – dialóguslista, melyen én kapirgáltam valamit, be-betoldva egy-egy szövegszeletet, ellátva itt-ott a szereplőket egy-két instrukcióval. Aztán kértem a színészeket, hozza bele mindenki a saját mániáját, akár vendégszöveg formájában is. Így is lett. Tóth Jocó – aki az első években játszotta a címszerepet – többek között szarajevói élményeit komponálta bele a szövegkönyvbe, Erdei Peti (maga is nemzetközi szinten jegyzett matematikus) a Tudós egzakt univerzumát pontosította a saját eszközeivel, Szinovál Gyuszi Sztalker messianisztikus attitűdjét mélyítette el, az én vesszőparipám pedig (az Írót játszottam többnyire) a mindenségelmélet volt, szövegeket egy akkortájt megjelent, ezzel a témával foglalkozó népszerű lektűrből vettem, valamint a világhírű amerikai fizikus, az einsteini örökséget gondozó Michio Kaku Hipertér c. munkájából, melyeket védikus gondolatokkal egészítettem ki. Ezen kívül pedig rengeteget improvizáltunk, és ezt a folyamatot azóta sem zártuk le.

2010 óta minden évben játszottuk, ez a mostani a hatodik évad. Az előadások között annyi különbség van – szándékosan – amennyi csak lehetséges, de nem törekszünk rá görcsösen. Az mindenképp benne van, amennyit mi változtunk egy év alatt, és amennyivel ismét beljebb vagyunk a történetben. Az idei évad is más lesz. Egyfelől változik a szereposztás, másfelől az új szerepemet tanulmányozva rejtett összefüggések tárultak fel, melyek fényében talán még tisztábban tudhatjuk megfogalmazni a történetet.
Egyébként az elmúlt években szerettem volna beindítani egy projektet, ami abból állt volna, hogy több írót – főként olyanokat, akiknek markáns, egyéni, jól felismerhető stílusjegyei vannak – felkérünk arra, hogy írják újra a saját szájízük szerint a Sztalkert, és mi azokat majd sorra eljátsszuk. El is kezdtem dolgozni rajta, két általam nagyra becsült, jó nevű drámaírót is felkértem, de az eredmény megdöbbentő volt – igazából nem értették, hogy mit akarok tőlük. De sebaj, azért nem adom fel. A legjobb lenne valami pályázatot kiírni rá, de ahhoz meg pénzt kell szerezni. (Minden jó ötletet szívesen fogadunk!)

A nézők tulajdonképpen egy „kalandtúrán” vesznek részt. Hogy viselik? Mit gondolsz, milyen élménnyel távoznak?

99%-ban nagyon jól. És nem csupán kalandtúrán vesznek részt, szereplőivé is válnak az eseményeknek. Mindannyian sztalkerekké. Ez manapság – sajnos – erősen asszociál a jelen történéseire, és nekünk az a dolgunk, hogy erre is reagáljunk. Ebben az évben Sztalkernek a darab elején elhangzó instrukciós szövegeit talán angolul és arabul is elmondom. No comment.
Azért volt már aki kikérte magának a Sztalkert, az egész Bázist, Zsámbékot, mindent, talán mert nem tájékozódott kellőképpen az itteni sajátos viszonyokról. Az egyik népszerű budapesti hetilap egyik munkatársa azt… fogalmazzunk úgy inkább, hogy blogolta, hogy ő itt eltűnt a susnyásban. Remélem, azóta már kikászálódott belőle.

Nos, én komolyan gondolom, hogy – legalábbis számomra – a Bázis úgy viselkedik, mint a Sztalker-béli Zóna. Akik egy-két évet már eltöltöttek itt, azok többnyire érzékelik, hogy ez egy zen-hely. Én épp a Sztalker bemutatójának évében töltöttem itt egy egész nyarat (egy másik produkcióban is benne voltam) és ez egészen a meggyőződésemmé váltak. Abban is hasonlít a Zónához, hogy folyamatosan változik. Minden évben gyökeresen változnak a feltételek, az emberek, az anyagi és szellemi háttér, volt olyan, hogy az egyik évben azt mondták valamely kérésemre, hogy lehetetlen, a következő évben egy fél délelőtt alatt elintézték tehetséges és motivált emberek. Zsámbék és a Zsámbéki-medence amúgy is egy kiemelt spirituális léptékű hely, mélyről feltörő energiákkal. Nem véletlenül építették ide Európa legkeletibb katedrálisát (még ha főtemplomnak is nevezték).
Ami pedig a XXI. századot illeti – azt inkább a Zóna külvilágára értettem, a kerítésen túl, ahol a hívő embert nevetségesnek, a szabadságszerető embert pedig veszélyesnek találnak, rendszerre való tekintet nélkül. Én magam mindkét csoporthoz tartozónak vélem magam, tehát a XXI. sz. nem éppen a jó közérzetet jelenti számomra.

Kinek ajánlod leginkább az előadást?

Mindenkinek.

Mi az első emléked Zsámbékról?

A nyolcvanas évek közepén – még amatőr színjátszó koromban – játszottunk itt egy Csehov-egyfelvonásost. Hú, nagyon rossz voltam benne. Ez mondjuk, nem volt kellemes élmény, de a hely megfogott, valamint Bicskey Gábor személye, aki úgy tűnt, mindenkivel baráti viszonyban van a faluban (akkor már/még nem volt város Zsámbék). Az utcán és a kocsmában pillanatok alatt szervezett teltházas közönséget fejkendős nénikből, helyi értelmiségiekből és kérges tenyerű kétkezi munkásokból. A darabban játszó székeket Melocco Miklóstól kaptuk kölcsön. Bizony, azok még ilyen idők voltak.
Tizenvalahány évvel később itt játszottuk a S.Ö.R.-t a Csokonai Színházzal, ekkor barátkoztunk össze Tóth Jocóval, és pár év múlva már együtt hoztunk létre egy eléggé jól sikerült előadást, Garaczi László: Csodálatos vadállatokját.

Hosszú évek óta, mindig jelen vagy Zsámbékon, sok előadást rendeztél.

Zsámbék számomra a szabadságot jelenti. Mivel nem igazán találtam meg a helyem a magyarországi színházi palettán, szellemi, szakmai otthonra találási kísérleteim sorozatosan kudarcot vallanak, egyedül itt fejezhetem ki magam kompromisszummentesen, itt dolgozhatom azokkal az emberekkel, akikkel igazán szeretnék. Ahogy Sztalker mondja a Zónában: „Mindenem itt van… A boldogság, a szabadság, a méltóság, minden! De ami az enyém azt ne vegyék el!”Persze, nincsenek illúzióim. Valamikor ezt is elvehetik. De hátha szerencsém lesz.

A vicces válasz: A Csillagok háborúját gyerekelőadásban. „De tényleg” válasz: mostanában gondolkozom egy Az ember tragédiáján stúdióváltozaton, Milton Elveszett Paradicsomán, pár éve pályáztam a Faustra, arra nem kaptunk pénzt, és mostanában amúgy sem lenne praktikus, de azért majd valamikor jó lenne, Árkosi Árpinak tartozom egy B.O.R. –ral (Belföldi Orbitális Remekművek) amelyben a magyar drámairodalmat dolgoznám fel történeti aspektusban a S.Ö.R.-höz (Shakespeare Összes Rövidítve) hasonlóan, egy darabot a magyar valóságérzékelésről, annak kulturális-művészi folyományaival együtt, tervezek írni egy magyar nó-darabot és azt bemutatni, ilyenek. De mostanában egyre jobban érdekel a film (nem a hazai gyakorlata) és a műfordítás, meg az írás.