Hogy kerültél kapcsolatba az alapművel? Honnan jött az ihlet az Előjáték Lear királyhoz című egyfelvonásoshoz?

Magát az ötletet, hogy legyen egy egyfelvonásos a Lear királyhoz kapcsolódóan, talán Iván Sári vetette fel először. Engem Galambos Attila, a színház irodalmi vezetője hívott még tavasszal. Ő már tudta rólam, hogy dolgoztam operában, sőt a diplomamunkám is egy operalibrettó volt – Heinrich von Kleist Amphitryonjából készült. Zenei képzettségem is van, így számított rá, hogy kapható vagyok ilyesmire. Ekkor találkoztam először Sárival.

Milyen volt a közös munka Sárával és az alkotótársakkal?

Mintha minden csillag egyszerre állt volna össze. Ritka, hogy az ember ilyet mondhat egy munkafolyamatról, de ez tényleg makulátlan volt. Sárival Pesten találkoztunk először, hozta magával a kis fénymásolt Molnár Ferenc-könyvét – ez nagyon megmaradt bennem. Tényleg olyan volt ez, mint egy “munkaszerelem” első látásra.

Azonnal egy húron pendültetek?

Teljesen. Már az elején elkezdtük kibontani, mit is szeretnénk. Voltak bizonyos korlátok – például, hogy az előadás nem lehet több 60 percnél –, de mi már akkor áthágtuk ezeket. Beleírtunk új szerepeket, Helén karakterét például végig bent tartottuk, még akkor is, amikor az eredetiben már kikerül a történetből. Ma már másként kell a női karakterekhez nyúlni, mint régen – Helénnek épp ezért szerettünk volna adni egy olyan szerelmet, ami talán meg sem történik, de ott van, megszületik – és rögtön véget is ér.

Ez volt a vezérfonalatok?

Igen, ez is. Meg az, hogy imádjuk a színházat és a színészeket. Létezik egy klisé, miszerint a színészek csapodárok, mindenkibe beleszeretnek – de mi meg akartuk mutatni, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki más. A különbség, hogy játékosabbak, összetartóbbak. A társulat egy emberként összeáll, és megmenti a kialakult helyzetet a művészet eszközeivel – ez mutatja, milyen jó ebben a közegben lenni. Ezért is írtuk bele a színészvallomást, ami nincs benne az eredeti műben: „színészek vagyunk, és gyertek velünk játszani!”

Maga a műfaj mennyire áll hozzád közel?

Szeretem az operát minden formájában. Dolgoztam a Parsifalban, legutóbb pedig a Bastien és Bastienne-ben, amit Valkai Andrea rendezett. Mozart maga is játékos, virtuóz, és ez nagyon inspirál. A vígopera különösen hálás műfaj – még ha eredetileg szatíra is –, mert lehet benne nevetni, de megférnek benne a drámai pillanatok is: a szerelemről való lemondás, az önmarcangolás. Az énekesek pedig lubickolnak benne.

Lehel jóval később csatlakozott az alkotói folyamathoz. Mit tudott még hozzátenni az általatok megálmodott koncepcióhoz?

Régóta ismerem Lehelt, a pályakezdése óta – egészen briliáns. Ő maga egy buffo, aki kilépett az operaház színpadáról. Fantasztikusan érzi a zenét, elképesztően jól rendez zenére mozdulatokat és jeleneteket. Azt hiszem, amikor valaki először dolgozik rendezőként operával, mindig rácsodálkozik, hogy kik ezek az „őrültek”, de ő hamar ráérzett. Az opera műfaja olyasfajta szabadságot ad, amit a prózai művek nem: egyszerre akár tízen is énekelhetnek, vagy egy állatkert közepén hirtelen táncolni kezdenek. Abszurd, kicsit sem naturális helyzetekben találják magukat a történet során a szereplők, de Lehel szárnyalt a játék szabadságában. Szívből remélem, hogy sok operát fog még rendezni. Ő maga a homo ludens, a játékos ember. Ha berakod egy homokozóba, birodalmakat épít. Elképesztő, hogy mit tud kihozni a semmiből.

Mi az, ami ennyire megfogott az ő rendezői gondolkodásában?

Ahogy a színházról gondolkodik. Például: az Előjáték Lear királyhoz eleve egy operaelőadás eleje, de ő még ezt is megelőzte egy előjátékkal! Megmutatja, mi történik abban a bizonyos „holtidőben”, amikor a nézők helyet foglalnak, de a színfalak mögött már zajlik az élet. Én tényleg nagyon remélem, hogy a közönség is ugyanannyira élvezi ezt a játékosságot, mint mi, mert ez egy valódi játék.

Azt mondod, a darab élvezhető azok számára is, akik egyébként nem rajonganak az operáért?

Abszolút! Sőt, akik nem ismerik vagy nem mernek közeledni a műfajhoz, azoknak is. Én mindig azt szoktam javasolni, ha valakit „el kell csábítani” egy operai kalandtúrára, hogy Puccinivel vagy Mozarttal érdemes kezdeni. Verdi már egy következő lépcső. De ez a darab ugyanazt a vonalat képviseli – játékos, nagy érzelmekkel dolgozik, érthető és magával ragadó.

Tehát hiába kortárs, nem kell tőle félni?

A „kortárs” szó gyakran elriasztja az embereket, mert azt hiszik, hogy valami nagyon elvont és nehezen befogadható dologról van szó. De ez egy teljesen hagyományos operai szerkezetű mű. A zenéje korszerű, de tele van dúdolható áriákkal. Olyan slágerek vannak benne, amik egyszerűen belemásznak az ember fülébe. A minap is azon kaptam magam, hogy énekelgetem a bohóc utolsó jelenetének sorát: „Ickó, fogd a csörgősit!”

Egy ilyen volumenű műhöz dukál a kiváló szereposztás.

Ami szerintem zseniálisan sikerült! Már eleve úgy osztották ki a szerepeket, hogy szinte látom magam előtt megjelenni az adott karaktert. Mátyási Áron például egészen üde színeket hozott – nevettem is magamban, annyira telitalálat volt. De mindenki elképesztően belenőtt a szerepébe, megszerette, és kiváló alakítások születtek.

Több szempontból is mondhatjuk rá: ősbemutató. Mitől különleges még?

Ez tulajdonképpen egy klasszikus vígopera – mondhatni, annak egy új formája. Én még nem találkoztam olyan vígoperával, amit megelőz egy 15 perces, szervesen kapcsolódó némajáték. Ez egy új műfaji kísérlet, egyben ősbemutató is, ami mindig rangot ad egy színháznak.

Hogyan formálódott a saját szereped az alkotói folyamatban Iván Sári mellett?

Fél évig dolgoztunk az előadáson, és sokszor úgy éreztük magunkat, mint egy régi librettista és zeneszerző páros. Volt olyan, hogy én írtam meg a szöveget, és ő komponálta rá a zenét, de sokszor egymás ötleteivel dolgoztunk. Mindig szoros kapcsolatban voltunk, napi szinten egyeztettünk telefonon és e-mailben. Ez egy igazi, kétfős munka volt, ahol mindketten hozzájárultunk az előadáshoz, és úgy érzem, hogy ez a közös munka nagyon jót tett az alkotói folyamatnak. Sári egy vérbeli színházi ember, egy elképesztő tehetség – valódi ritkaság. Szívből örülök, hogy Károly Katiék lehetőséget adtak neki. A munkafolyamat során több különböző műből is beemeltünk részleteket. A legfontosabb szempont az volt, hogy a művet a kor szellemétől függetlenül, de mégis hűen és modern módon jelenítsük meg. Idővel már nem találunk megfelelő mondatokat Molnár Ferenc műveiben, így muszáj volt új szövegeket írni, hogy megfeleljenek az általunk elképzelt koncepciónak, emellett sok más műből is használtunk idézeteket.

Mit ad hozzá a látvány az előadáshoz?

A látvány egyszerűen zseniális. Amikor először láttam a terveket, teljesen elámultam. Az előadás egy sakktáblán játszódik, ami tökéletesen tükrözi a férj, a férj barátja, és a társulat közötti viszonyt. Az egész díszlet koncepciója csodálatos, éppen azt a modern hangulatot árasztja, amit elképzeltünk.

Hogyan illeszkedik bele ebbe a miliőbe a takarítónő és az ő porszívója? 

Ez egy igazán egyedi és kreatív ötlet volt, amely Sári fejéből pattant ki – nem véletlenül, hiszen időközben a takarítónő karaktere főszereplővé lépett elő. Az ominózus porszívó Sári nagymamájától származik, és az évek során bizony „elhangolódott”. Az egész csapat rengeteget nevetett a próbák során, amikor azt kerestük, miként lehetne ebből a hétköznapi tárgyból hangszert varázsolni. Valóban lenyűgöző, hogy egy zeneszerző képes volt egy ilyen különleges ötletet beépíteni az előadás zenei világába. A porszívó igazi „szívós” hangszerként funkcionál, és ahogy Sári fogalmazott: nem lehet akárhogyan csinálni – csakis a nagymama régi darabja jöhetett szóba. Ez az ötlet valódi közös játékká nőtte ki magát, amelyben minden résztvevő aktívan jelen volt, és ez adta az előadás különleges, egyedi atmoszféráját.