Előadás: július 7-én, 20.30 órakor
a Városi Sportcsarnokban


Színpadi adaptáció, rendezés, szcenográfia: SILVIU PURCăRETE
Zene: VASILE ŞIRLI, Díszlet asszisztens: GABRIEL MĂNESCU, Rendezőasszisztens: ANCA MARIA COLŢEANU Fordította: MIHNEA GHEORGHIU

Szereplők:
Orsino, Illyria hercege . VALER DELLAKEZA, Sebastian, Viola testvére IULIA LAZĂR, Antonio, hajóskapitány, Sebastian barátja MIHAI ARSENE, Egy hajóskapitány, Viola barátja VALERIU DOGARU, Valentin, a herceg udvaronca ION COLAN, Sir Toby Belch, Olivia nagybátyja ILIE GHEORGHE, Sir Andrew Aguecheek NICOLAE POGHIRC, Malvolio, Olivia intendánsa CONSTANTIN CICORT, Fabian, Olivia szolgája ANGEL RABABOC, Feste, Olivia szolgája VALENTIN MIHAIL, Olivia, gazdag grófnő CERASELA IOSIFESCU, Viola, a herceg szerelemese ROMANIŢA IONESCU, Maria, Olivia szobalánya IOSEFINA STOIA, Zenész . ION BUTNARU

…a nosztalgia eltorzult tükrei

Patrel Berceanu: A darab számos kommentátora úgy beszél Illyriáról, mint az önkívület és az erotikus őrültség földjéről. Nem ez az egyetlen, a darabnak tulajdonított jelentés, de ezt kitartóan ismétlik. Mennyire jogos ez az értelmezés?
Silviu Purcărete: A darabnak éppen ez a témája, az őrültség különböző formáiról van benne szó. Az „őrültség” szó számtalanszor ismétlődik meg. Ez egy darab a fantázia erejéről és ártalmasságáról, ennek mérgező hatásáról; a nemek és az egyének összetéveszthetőségéről, a tér és az idő kavarodásáról. Shakespeare egyik legjellegzetesebb darabja, melynek a legmodernebb az írásmódja; bizonyos szempontból, mondhatnánk, hogy ez egy posztmodern írásmód. Játékból írták, forrása a mély melankólia, az önmarcangolás, a hanyatlás érzése, és nem a gyengédség. Egy érdekes és nagyon szomorú darab. Ugyanakkor egy elég konfúz, zavaros darab, melyet nem könnyű elmesélni. Természetesen, az őrültségről úgy beszélünk, mint egy betegségről, ám ebben az esetben a darab kevésbé lenne érdekes. Az irodalom és a művészetek esetében a határok sokkal tágabbak, sokkal ködösebbek. Ezekre a határokra gondol Shakespeare, amikor az őrültségről beszél. Nem tudjuk, hol ér véget a művész fantáziája, és hol kezdődik a betegség. Ez egy olyan „távolság” melyet még senki sem fedezett fel. Ám az „őrültséget” nemcsak a kórházakban kezelik, hanem a művészet világában is; gyógyítja a színház, a zene, a festészet. Ebben a darabban az őrültség kötődik a határok zavarosságához, a kontúrok pontatlanságához.

P. B.: Felteszek egy kérdést, ami lehet, hogy banálisnak tűnik, de számomra elkerülhetetlen: miért választotta éppen ezt a darabot?
S. P.: Elmondtam már néhányszor, félig tréfásan, félig komolyan: Shakespeare-nek ezt a darabját választod, amikor semmi más ötleted nincsen! Mikor nem tudod mi mást csinálj, azt mondod magadnak: hadd válasszuk csak a „Vízkeresztet”! Természetesen ez egy tréfa, de ugyanakkor valóság is, mivel hogy, ismétlem, ez a legkétértelműbb, a legzavarosabb, a leghomályosabb darab, melyet nem adhatsz elő úgy, hogy valamit állítani akarsz, hanem éppen hogy egy megfejthetetlen titkot sugalmazol. És mindezt gyönyörűen. Arra ébredni, hogy te is azok között vagy, akik megrendezik ezt a megrendezhetetlen darabot. Ez egy röptében, a farsang végén megírt darab. A „tizenkettedik éjszakán” írták, vízkeresztkor, a mulatozások zárásaként. A darab sugallja a befejezés, a melankólia érzését, a vég szomorúságát. Egy édes-keserű vég, ugyanabban az időben. Ez vonzott engem.
(Részlet Patrel Berceanu interjújából)

Az előadás elnyerte az év előadása és a legjobb rendezés díját 2004-ben Romániában.