Hogy mit jelent egy város életében egy színházi fesztivál, épp olyan nehéz pár szóban összefoglalni, mint azt, hogy mit jelent maga a színház. A Sorompók Nélkül Nemzetközi Multikulturális Fesztivál évek óta ezreket szólít meg és vonz be a színházba: románokat, magyarokat, a határ mindkét oldaláról, értelmiségieket, turistákat és az utca emberét egyaránt.
De mi a legfontosabb ebben a közös színházi ünnepben? A nemzetköziség? Az interkulturális párbeszéd? A színház, mint egyetemes, saját nyelvén megszólaló művészet? Bizonyára mindenik.
A múltról rengeteget beszélünk, közösségeink az emlékezet kultúrájára épülnek. A múltról mesélnek múzeumaink, épített örökségünk, történészeink, legendáink és krónikáink. A jövőről is sokat hallunk, borúlátó közgazdászoktól, megváltást ígérő politikusoktól, idő- és tenyérjósoktól, lánglelkű váteszektől. És miközben félig a múltban rekedve élünk, félig pedig a jóslatok, ígéretek és prognózisok hálójában vergődve, reménykedve vagy csüggedve fürkésszük jövőnket, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a számunkra mindenkor legfontosabb pillanatról: a jelenről.
A színház a pillanat művészete, mondják, és ez igaz is. Azt az előadást, amit ma megtekinthetsz, holnap vagy jövőre már nem láthatod. Amit akkor látsz, már nem lesz ugyanaz.
Sosem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, és sosem láthatjuk kétszer ugyanazt az előadást. A színház a jelenről beszél, a pillanatról, amiben élünk, amit itt és most megragadhatunk – vagy örökre elszalaszthatunk. A múlt ennek csak háttere lehet, a jövő pedig bizonytalan kimenetelű következménye. De minden itt és most dől el. A színház nem emlékezik, hanem emlékeket teremt, és nem ígér, hanem ad.
Amit egy fesztivál adhat, elsősorban nem kommentálni, hanem megélni kell: találkozások, élmények és benyomások egész sorát, megannyi pillanatba zárt jelent. Kedves néző, ne szalaszd hát el – mert egyszeri alkalom.