Duncan Macmillan darabja, a Dolgok, amikért érdemes élni lényegében egy anya haláláról, illetve többszöri öngyilkossági próbálkozásairól szól. Egy különös lány monológja, aki a talán öröklődő depresszió ellen azzal szeretne védekezni, hogy cetlikre írja mindazt, amivel életkedvet önthet magába. Érzelmes humor adja az alaphangot, a téma meg természetesen maga az élet, amelyben fontos szerepet játszik az apa, majd a szerelem, a házasság, a válás, már ahogy az szokott lenni.

Ám mindenben van valami egyedi, különös. Értelmiségi furcsaságok. Így a szöveg bár mérsékelten, de azért magában is élvezhető volna.

Ám a Horgas Ádám rendezte előadásban a történet csak keret, sőt ürügy a színészi produkcióhoz, no meg a közönséget bevonó játékhoz. A nézők megkapják az előre elkészített, megszámozott cetliket, és amikor odaér a szöveg, föl kell olvasniuk. Ráadásul előadás előtt maguk is megírhatják vágyaikat, amelyek beépülnek a produkcióba. Némelyeknek föl is kell menniük a színpadra (ahol amúgy is ül két oldalt néhány néző), és produkálniuk kell magukat a színésznő tapintatos, ötletes és határozott útmutatása szerint. Van, aki remekül föltalálja magát, van azonban, akinek nehéz ez a helyzet.

Mit lehet tenni, ha valakinek az öngyilkosság kapcsán a Wertherrel kell szembesülnie, miközben Goethe nevét sem képes kibetűzni. Pokorny Liát azonban nem lehet megzavarni, remek formájából kizökkenteni, felbosszantani.

Minderre persze mondhatjuk, hogy a színészmesterség velejárója, még ha annak nem is mindennapi szintjén. De amivel végképp lenyűgöz és elképeszt, az a számmemóriája. Egyszer sem téveszti el a papírdarabkák sorszámát, még azokét sem, amelyekkel már kilép a realitások világából. Milliós nagyságrendeknél is minden stimmel. A teljesítményt csak Pataki Ferenc fejszámoló művészéhez tudom hasonlítani