Utolsó útjára kísértük Hiripi Zsuzsa iparművészt
Hiripi Zsuzsa keramikus iparművész neve Szatmár-szerte mindenki számára ismerős. Nincs értelmiségi otthon, amelyben ne lennének jelen kerámiái, dísztárgyai, plakettei. Ő maga azonban rejtőzködőbb, csöndes természet volt, aki kerülte a nyilvános szereplést, inkább művészetén, ránk maradt alkotásain keresztül szólított meg, és mesélt.
Játékos, a humort sem nélkülöző, sajátos alkotói stílusa, melyet ő maga a népművészetből és a szecesszióból is merítkező eklektikusként definiált, könnyen felismerhetővé teszi munkáit, amelyek ma már a világ minden pontján jelen vannak, különböző magángyűjteményekben.
szervezett gyertyagyújtásunkon.
„Szatmárnémetiben született, itt érettségizett 1959-ben, az akkori Magyar Leánylíceumban. Csapó Sándortól tanult szobrászatot a Népi Művészeti Iskolában. Miután apját bekényszerítették a kollektív gazdaságba, valami olyan munkát kellett keresnie, amiből meg lehetett élni. Az MTSZ-ben volt egy könyvelői állás, amit egy tanfolyam elvégzése után elfoglalt. Mivel ez valóságos kényszermunka volt a számára, szabadidejében Litteczky Ilonához járt rajzot tanulni.
A kollektív gazdaságnak volt egy virágkertészete és két virágüzlete, valamint egy virágcserép-készítő műhelye. Egyszer betévedt a műhelybe, és elkezdett korongozni. Egy évig járt le a műhelybe munkaidő után, hogy megtanulja a mesterséget. Amikor úgy érezte, hogy a virágcserép-készítésből meg lehet élni, otthagyta a könyvelést. Összegyűjtötte a városban élő fazekasokat, hogy elkezdje a szatmári népi kerámiák készítését, de csakhamar egyéni stílust kezdett kialakítani. Az egyesület 1970-ig működött. Akkor az árvíz sokaknak tönkretette a házát, az emberek az újjáépítéssel voltak elfoglalva, így egyedül maradt a műhelyben. Ekkor kezdett el vázákat, falilámpákat és egyéb díszítőtárgyakat készíteni. 1977-ben felkereste egy riporter a Kolozsvári Rádiótól, és felkérte, hogy állítsa ki munkáit a rádió előcsarnokában. Ezt követően már sorozatosan érkeztek a kiállításra való felkérések Bukarestből, Százhalombattáról, Sopronból, Vácról, Stuttgartból, Verőcéről és nagyon sok más városból” - foglalja össze Hiripi Zsuzsa pályakezdését Elek György újságíró egy, a művésszel készített interjú nyomán.
Hiripi Zsuzsa életének hetvenharmadik évében hunyt el, hosszú szenvedés után. Utolsó befejezett munkája a Harag György Társulat alapításának hatvanadik évfordulójára készült emlékplakett volt. Noha október elején még együtt ünnepelhetett társulatunkkal, állapota gyors romlásnak indult. Erejét nem kímélve elvállalta még az idén tíz éves Brighella Bábtagozat emlékplakketteinek elkészítését is, a megkezdett munkát azonban már nem fejezhette be. Helyette tanítványa és munkatársa, Baráth Csaba Attila képzőművész, társulatunk díszletfestője zárja le a plakettek elkészítésének utolsó fázisát, és égeti ki a már megmunkált darabokat. 
A művész, aki társulatunk régi bérletese és őszinte barátja volt, több fontos munkájával is a színházművészet és a szatmári társulat előtt tisztelgett, a Bábtagozatnak tervezett és az idén készült évfordulós plakettek mellett az ötven éves évforduló 2003-ban készült emlékplakettjei is az ő munkáját dicsérik.
Temetésén a gyászoló család, kollégái, tanítványai és barátai sorában a társulat több művésze is jelen volt, hogy végső búcsút vegyen Szatmár kivételes tehetségű alkotójától. A Harag György Társulat osztozik a gyászolók fájdalmában, a művésztől pedig, mint a társulat régi barátjától, a színház hű „szövetségesétől”, saját halottainak kijáró tisztelettel búcsúzik.
Hiripi Zsuzsa ravatala fölött társulatunk örökös tagja, az Ady Endre Társaság elnöke, Tóth Páll Miklós mondott emlékbeszédet, a társulat nevében pedig közös koszorút helyeztünk el örök nyugovóhelyén. Alább Tóth Páll Miklós szavait idézzük:
„Kedves Zsuzsa!
Emlékszel, hány temetésen álltunk már egymás mellett? Hallgattuk az elhangzó beszédet, beszédeket... Most magamra maradtam a te ravatalod fölött...
Tudom, hogy a Halál még földi életünk része, az Élethez tartozik. Az elmúlásban, a halálban mindig üzenet van. A hazatérni készülő jelt ad, csak nem mindig halljuk meg, mert szaladunk hétköznapi ügyeink után. Nem figyelünk oda a Titokra.
Kedves Zsuzsa! Tudom a titkodat! -angyal voltál.
Egész életed, jelenléted, munkásságod szeretetet közvetített, és minden, ami hozzád köthető, ezt sugallta - de mi nem vettük észre eléggé és igazán, hogy így van: az Angyal köztünk van.
Ha kezedbe vettél egy darab földet, agyagot, gyúrni, formázni kezdted. Lelket lehelltél az anyagba. Aztán zománcoztad, kiégetted, és a földből ajándék lett, amit szeretteinknek adtunk - szeretettel. Vagy lámpa lett belőle szobáink falán, amely különleges fénnyel töltötte be otthonainkat.
És Angyalt formáztál az agyagból. Kicsi, stilizált kerámia-angyalkát. Repülni vágyó szárnyait agyagpelerinje alá rejtetted, mintha csak el akartad volna bujtatni, hogy megvédd a kegyetlen világ pusztításától.
Ni, szárnya van! - kiálthatott volna fel valaki. Ha szárnya van, szárnyas! Ha szárnyas, akkor zúzája is van! És felfalták volna az Angyalt. A világ felfalja a védtelen angyalokat...
Hát mostmár bontsd ki szárnyaid, Zsuzsa! Már nem árthat senki. Repülj hazafelé!”