Már a Szakszervezetek Művelődési Házának (a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának átmeneti játszótere) előterébe érkezve „nagy szavak” fogadják a nézőt. A hangszóróból egy női hang (később kiderül: a Várhegyi Nusit játszó Sándor Anna hangja) Gurdjieff tanításait zsolozsmázza, kántálva, mintegy szertartásszövegként. A görög-örmény tanító szavainak van valami gnosztikus felhangja, főleg ebben a formában. (Mellékesen eszembe jut: Peter Brook is a gurdjieffi életvezetés híve. A mester amúgy nem írta le eszméit, azokat csak élőszóban tartotta átadhatónak, az előadás is Uszpenszkij tolmácsolását használja fel, ahogyan Brook is ennek az orosz filozófusnak a könyvében találkozott először a „negyedik úttal”.)

Ősbemutatóról van szó, Hatházi András Manka című színművét a szatmári társulat játssza először színpadon, az előadást maga a szerző rendezte. A szöveg egyébként a Székely János Határon Túli Magyar Drámaírói Ösztöndíjra készült, Hatházi meg is nyerte vele a pályázatot.
Hét szereplő alkotja a dráma rendszerét, egy hétismeretlenes egyenlettel állunk szemben. Ez a hét személy valóban hét ismeretlen, első ránézésre egy lakóközösség tagjai. A játék előrehaladtával aztán kiderül, hogy a köztük lévő kötelékek ennél sokkalta szövevényesebbek és kuszábbak. De hiába tudunk meg egyre többet, és egészen sokat, az ismeretlenek nem oldódnak fel, a megoldáshoz nem jutunk el, legalábbis nem egy matematikailag megnyugtató megoldáshoz. A titok, a titkok lényegi összetevői ennek a rendszernek, itt újra visszaköszön a gnoszticizmus attitűdje a maga mézesmadzag-húzogatásával. Persze, mondom, sokmindent megtudunk, de sokmindent nem, és azzal az érzéssel maradunk, hogy talán velünk van a baj, és mégis rá kellett volna jönnünk. Lehetne ez a szüzsé egy ide-oda csavarodó, többszörös krimi is, de végig tudjuk, hogy itt nem az a kérdés, hogy ki a tettes, kik a tettesek, ki hagyta nyitva az ajtót. (Még ha az a bizonyos színpadi pisztoly el is sül.)

A hétpontos rendszer – hét szereplő, hét színész. A Kányádi Szilárd által játszott Várhegyi Jancsi válik viszonyítási ponttá ebben a rendszerben, ő az a sarok a hétszögön, ahonnan a néző meg tudja fogni ezt a zárt rendszert, ahonnan bele tud tekinteni. Ezt részben a dramaturgia eredményezi, részben Kányádi játéka. Az ő első mondata az, ahol azt érzem: ezt most elhiszem, és be tud indulni az a játék, ami végig jellemzi az előadást. Vagyis a játék az eltartó elidegenítés és a belefeledkező azonosulás között. Ez az oszcillálás a színészi játékban a természetesség és a groteszk között valósul meg, igaz, ez egy nagyon finom ecsetmozdulatokkal megrajzolt groteszk. De ez a mértéktartás jellemzi az egész produkciót.
Ez a finomgroteszk időnként felerősödik, leginkább a songok, betétdalok révén. (Ezek ütős szövegű magyar alternatív dalok, főként 30Y.) Már említettem az elidegenítést, most meg a songokat. A brechti szóhasználat nem véletlen, az előadás felhasználja a német mester kelléktárának szinte minden elemét. A közönséget többször is közvetlenül megszólítják, megjelennek a feliratok, egy adott ponton pedig (a szünet előtt, sőt közben) direkt felhívást kapunk: gondoljuk át miért vagyunk itt, és érdemes-e itt maradnunk.
És hát a tér. Színpadon felépített stúdiótérben vagyunk, de ez a tér igazából csak egy váz. A díszlet jelzésértékű. Egy-egy ajtó az udvar lakásainak jelzésére, egy a pincét, egy a fészert jelenti. Ezen kívül egy-két tárgy, szobanövény, szintén csak jelzésértékkel. Kellékekből annyi, amennyi feltétlenül szükséges a játékhoz (például egy vérrel teli vedér, rajta felirat: „H. A.: Manka, Nusi vére” – mondom, Brecht). Az előadás egy adott pontján aztán ezek a jeldíszletelemek is megbomlanak, hogy végül tényleg csak a (véres, kaotikus) színpad maradjon. Mert a színpadon vagyunk, de ezt értsük úgy, hogy valóban látjuk a színpad mint színháztechnikai tér minden elemét. Nincs semmiféle takarás. Fölöttünk tátong a zsinórpadlás, oldalt a csupasz falak, mellette üldögélnek műanyag kávéspoharukkal a műszak tagjai, a hangosítók, világosítók, a feliratot kezelő hölgy a laptopjával, a rendezőasszisztens, dolgoznak, előttük a példány. Az ügyelő indítja az előadást, szünet végén behívja a színészeket, és így tovább. Színház a maga meztelenségében.
Brook így ír Brecht színházával való szembesüléséről, azon belül is a színész munkájáról: „Mintha egy karikaturista élénk vízióját egy emberi alakra bélyegezték volna; valamennyi izom fegyelmezetten összehangolva szolgálta ezt a groteszk látomást, ami briliáns, hímisítatlanul teátrális előadásban elevenedett meg a színpadon.” (Brook, Peter: Időfonalak, 121. o.)  És kissé odébb: „Amikor Brecht (...) színészeivel megalkotta a viselkedés egy külső mintáját, egy szót sem ejtve a figurák belső életéről vagy a lelkükkel kapcsolatos bármely kérdésről, hiszen ezek mind tabu-témák voltak, maguk a színészek rendelkeztek azzal a képzettséggel és ösztönös beleérzéssel, hogy titokban saját belső alkotó tehetségük anyagával töltsék meg ezeket a vázlatosan megrajzolt figurákat, saját belső vegykonyhájuk melegével tegyék őket emberivé.” (Uo. 124. o.)  Ez az a kettősség, amire ebben a játékban szükség van. Bár érzésem szerint a szatmári Manka ennél kevésbé kívánja a szélsőségeket megcélozni. A színészek bejárják ezt az utat a külső és belső között, még ha egy kisebb amplitúdójú pályán is.
Mindazonáltal ez nem brechti színház. Annál többet akar. Az elidegenítő effektusok eredeti célja, hogy serkentsék a reflexiót és önreflexiót, érzelmi azonosulás helyett kritikus hozzáállást váltsanak ki. Ugyanez a cél itt is megvan, még rá is játszik néhol a rendezés, mondhatni, az iróniához is ironikusan viszonyul. Mert ezekkel a duplacsavarokkal, hogy elidegenít az elidegenítéstől, ironizál az irónián, reflektál az önreflexióra, egyben át is fordítja a folyamatot, és újraindul az oda-vissza játék. A kérdés: hajlandóak vagyunk-e belehelyezkedni, de téttel, önmagunk feltevésével? Világ az egész színház. És nem brechti színház ez a színészek munkája miatt sem, mert ők annál emberibbet hoznak, szerencsére.

Fel lehet-e tenni szalonképes módon az élet nagy kérdéseit? Fel, csak meg kell találni a módját. Hatházi megteszi, iróniával, eltartással, és ezek sorozatos visszavonásával, egy sűrű textúrát hoz létre, elég sűrűt ahhoz, hogy megtartsa saját súlyát. És közben sző egy másik leplet is, egy fájdalmas történetet, amely egy (több) másik, még fájdalmasabb történetet takar be (a sajátjainkat is, persze). Csak a körvonalakat látjuk.

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata: Hatházi András: Manka. Szereplők: Marosszéki Tamás (Knobloch Aladár), Kovács Nikolett (Manka, Aladár felesége), Gaál Gyula (Tanár úr, azaz Vallasek Dénes), Bogár Barbara (Smazenka Jolán), Kányádi Szilárd (Várhegyi Jancsi), Sándor Anna (Várhegyi Nusi, Jancsi felesége), Poszet Nándor (Vogelvänger Rudi, életművész), Fábry Zoltán (Ügyelő). Jelmez- és díszlettervező: Cristian Gătina. Rendezőasszisztens: Végh Balázs. Operatőr: Süveg Károly. Rendező: Hatházi András.