1940. november 17-én a Szamos hírül adja, hogy a megyei népfőiskola beindításán is fáradoznak. 1940 novemberében dr. Csóka László, Debrecen város főjegyzője és tiszteletbeli helyettes polgármestere lett Szatmárnémeti polgármestere. Dr. Pető Jenő Szombathelyen volt tanácselnök, 1940 novemberétől a Szatmárnémeti törvényszék elnöke.

A színtársulat jövőjének alakulását, illetve a színigazgató személyének kinevezését illetően már az első percektől jelen volt a politikai bizonytalanság. Igaz, hogy Mihályi Károly, az előző évadból itt maradt színigazgató mindent megtett, hogy a legjobb erőket vonultassa fel az általa tervezett János vitéz c. operett ünnepi évadnyitó előadására, a színügyi bizottság és a városi tanács részéről azonban visszatartó, elbizonytalanító üzenetek érkeztek, még akkor is, ha a szokásos szeptemberi évadkezdés veszélyben forgott. Egyelőre, Kolozsvárról, majd a Színház és Filmművészeti Kamarától és a minisztériumtól várnak utasításokat a színház vezetése ügyében.

Ennek a huzavonának az 1939. évi IV. törvénycikk betartásának hogyanja volt az oka. A törvény 11. paragrafusa kimondta: „Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol…” Az előző húsz évben a román fasizmus béklyóiban próbált működni a magyar színjátszás Szatmárnémetiben, most a magyar nácik terrorja alatt próbál meg létezni. Szabadkay József a két világháború közötti nehéz idők egyik kiváló színházi szakembere és rátermett szervezője és sok zsidó származású művésztársa áldozata a törvénynek. A helyi és a magyar színházkultúra pedig nyögheti az újabb veszteségekből származó nyomorát.
A Zsidótörvények letiltják a színpadokról a zsidó származású színészeket, rendezőket, zeneszerzőket, írókat. A munka és kenyér nélkül maradt zsidó származású színészek 1941 tavaszán, zsidó színházat alapítottak Kolozsváron, amely 1944 májusáig, a gettózások elkezdéséig működött. Közöttük egy sor olyan művészember volt, akik a szatmárnémeti színházi élet erősségei voltak az 1920-1944 között időszakban: Bárdi (Braun) Teréz (1935-37), Bech Rózsi (1922-1924), Forgács Sándor (1936/37), Fekete Mihály (1938), Gróf László (1923/24), Hevessy Miklós (igazgató 1930-1932), Németi István (1936/37), Sugár Jenő (1937-1940), Kovács György (1939-1940 között állandó vendég), Salgó Jenő (1936/37), Szabadkay Miklós (1919-21, 1935-1937).

Míg az elsőző években a román fasizmus, addig 1940-től a magyar nácik végzetek gyilkos hadjáratot a magyar színjátszás ellen. Molnár Ferenc eltűnik a színházi repertoárból, akárcsak Bródy Sándor, Nóti Károly, Szép Ernő, Békeffy István, Karácsony Benő, Karinthy Frigyes, Zerkovitz Béla stb. A helyi sajtóban is változások történnek. Dénes Sándor, Dénes Kató, Reizmann Irma, Kaczér Illés, Markovits Rodion, Zelk Zoltán, Baradlay László a betiltott újságírók közé soroltatik. Dénes Sándort megfosztják főszerkesztői tisztségétől.

Szatmárnémetiben az első hónapokban még bizonytalan a helyzet. 1940 szeptemberében és októberében Vitéz Bayor Ferenc tábornok, városparancsnok, a nyomorgó szatmári színészek felsegítésére kabaréestet szervez a Pannónia kávéházban. A fellépők névsorában találunk zsidó származású művészek is: Kovács György, Palucz Vilma, Mihályi Károly stb. 

Magyarország megszállásától kövessük időrendi sorrendben az eseményeket. 1944. március 18-án Horthyt Hitler még magánál tartotta (ami lényegében fogság volt), amíg éjjel német csapatok több oszlopban, vonaton, páncélkocsikkal és katonai gépkocsikon átkeltek a határon és Budapest felé tartottak.
A Horthy kíséretében lévő Ghiczy Jenő külügyminiszter rejtjeles táviratot küldött „Kérem feleségemmel közölni, jól érzem magam.” A mondat igazi értelme „Katonai megszállás várható!”
Greiffenberg német katonai attasé azt a hazugságot közölte Kállay miniszterelnökkel, hogy a Führer és Horthy egyezsége szerint német csapatok szállják meg Budapestet. Kállay ezt nem hitte el. Kétségbeesett helyzetében katonai szakértők bevonásával tanácskozást hívott össze.
Kállay rá akarta bírni a hazaérkező Horthyt, hogy mondjon le. Nem tette, arra hivatkozva, hogy Imrédyék ülnek a helyére. Kállay Miklós miniszterelnöknek azonban menekülnie kellett. A budapesti török követségen nyert oltalmat.

1944. március 19. Magyarország német protektorátus lett, akár Lengyelország vagy Csehország. A magyarországi zsidók sorsa 1944 márciusában pecsételődött meg.
A Sztójai kormány Szatmár megye főispánjává dr. Endrődy Barnabást nevezte ki. Endrődy székfoglaló beszédében hangsúlyozta, hogy ő nem politizál, egyetlen célja a zsidók kiirtása az ország területéről. De nem csak a zsidóké, hanem a keresztényeké, még akkor is, ha azok magyarok, de nem értenek egyet az ő politikájával.

Alig foglalták el a nácik Magyarországot máris egymás után születnek a minden korábbinál végzetesebb zsidóellenes rendelkezések. Íme néhány az 1944 márciusi termésből: Tilos nem zsidó nőt, vagy nem zsidó férfit háztartási alkalmazottként foglalkoztatni olyan háztartásban, amelynek zsidó tagja van, vagy amelyhez tartozó lakásban zsidó lakik. A másik rendelet szerint a zsidókat az állami, törvényhatósági, községi, közalapítványi, közüzemi szolgálatból el kell bocsátani. A zsidók közmegbízatásait, úgy, mint: közjegyzői, közjegyző helyettesi, hiteles tolmácsi, bírósági szakérzői, szabadalmi ügyvivő jogosultságát meg kell szüntetni. A zsidó ügyvédeket az ügyvédi kamarából május hó 31-ig törölni kell. A harmadik rendelet szerint a zsidók sajtókamarai, szín- és filmművészeti kamarai tagságát április hó 30-ig meg kell szüntetni. 1944-ben vagyunk!

Eltűntek a zsidó származású emberek a színpadról, a repertoárból, a nézőtérről. A zsidó katona-vagy hadkötelesek munkaszolgálata sokak számára menedék, mások számára a halált jelentette. Vannak példák egyikre is másikra is. A negatív példák nem annyira a rendszer, mint emberi gonoszságok és túlbuzgóságok okán születtek. Míg Radnóti Miklósnak az életébe került a munkaszolgálat, mások éppen ezzel kerülték el a gettózást és a haláltáborokat.

A zsidók cinikus megalázása legprimitívebb és legagyafúrtabb módszerekkel történik. Nézzünk két példát az utóbbiból. Csóka László, Szatmárnémeti polgármestere, 1942. június 25. hozott határozata megtiltja a zsidóknak, hogy a városi strandot használják! A másik szégyenletes példa 1943 áprilisában 10860-as számmal kiadott határozata, amely 1943. május 16. napjától megtiltja a zsidók kiszolgálását a városi gőz- és kádfürdőben, valamint a városi uszodában.

1944. március 19. után, a német megszállással véglegesen megpecsételődik a magyarországi zsidó származású művészek sorsa, kitiltják műveiket a könyvkereskedésekből, a könyvtárakból, a színpadokról. Szorgalmas besúgók jelentik fel ismerőseiket, ha családi könyvtárukban zsidó származású szerző műveit fedezik fel.
Szamos napilap 1944. április 5. számában maga a végzet szólal meg „Minden hatodik életévét betöltött zsidó nemre való tekintet nélkül köteles házon kívül, felső ruhájának bal mellrészén jól látható 10x10 cm átmérőjű szövet, selyem vagy bársony anyagból készített kanárisárga színhatású csillagot viselni. A csillag viselése nem csak az utcán, hanem az összes nyilvános helyiségekben, az illető zsidó személy nyilvános helyiségében, boltjában, üzleti helyiségében, gyógyszertárában is kötelező az üzleti nyitva tartás ideje alatt… A csillagot jól látható helyen kell viselni. Azt táskával, könyvekkel, csomaggal vagy más módon eltakarni nem szabad…”

1944. április 6. a polgármester megint a zsidókkal foglalatoskodik: „Megkülönböztető jelvény viselésére kötelezett zsidó személyek sem utazás, sem szállítás céljára gépjárművet, motorkerékpárt, stb. nem használhatnak, továbbá az illetékes hatóság írásbeli engedélye nélkül sem vasutakon, sem hajón, sem társasgépkocsikon nem utazhatnak…. Az egy utazásra, vagy korlátozott időre szóló engedélyt a rendőrség vagy csendőrség adja, de csak akkor, ha munkahelyre való eljutás vagy visszajutás az utazás célja. Az engedély nem jogosít sebes vagy gyorsvonatra, az étkező vagy hálókocsi használatára.”

A zsidók helyzete óráról órára veszélyesebb lett. „1944. április 17-től kezdődő hatállyal elrendelem mindazon zsidó nyíltárusítási üzletek bezárását, amelyekben nem élelmiszert árusítanak… a lezárt üzleteket az iparhatóság engedélye nélkül kinyitni, azokba bemenni, azokból bármit kivinni tilos. (Szatmárnémeti 1944. április 16. Dr. Csóka László
Polgármester)”

A hatóság emberei megjelentek a zsidó kereskedések előtt és redőnyeikre: Hatóságilag bezárt felírású nyomtatványt ragasztották… körülbelül 350 zsidó üzletet zártak be a hatóságok.

A város vezetőinek szakszerű kiképzése céljából maga dr. Endre László, államtitkár érkezik Szatmárnémetibe 1944. április 26-án. Vitéz dr. Endre László, Szatmárnémetibe, a megyeházára hívatta Észak-Erdély valamennyi vármegyéjének alispánjait, hogy megfelelő utasításokkal lássa el őket.
„Ez a nyápic fenevad kiadta ellentmondást nem tűrő hangon a rendelkezést, hogy minden megyében, illetve minden megyeszékhelyen fel kell állítani a gettót.” - olvassuk az egyik visszaemlékező sorait. Egyedül dr. Schilling János, Szolnok-Doboka megye alispánja utasította vissza az államtitkár parancsát. Mire haza ért Désre telefonon leváltották és kinevezték a megfelelő alispánt.

Amikor mindezek történtek a Petrov tábornok vezette szovjet hadsereg 140 km-re volt a Kárpátoktól.

A város vezetése úgy látta jónak, hogy a gettót a zsidók által legsűrűbben lakott utcákban hozza létre. A választás a Petőfi utca páratlan házsorára, a Károlyi-közre (Auróra szálló környéke), a Farkas Antal, a Tompa, a Zrínyi, a Báthory, a Töltés, a Kert, a Bem, a József főherceg utcákra esett. Ezekből az utcákból kilakoltatták a keresztényeket, majd deszkakerítéssel vették körül és megerősített hatósági felügyelettel látták el a gettót kívül-belül. A gettónak három kapuja volt. A főbejárat a Farkas Antal utcára (a Mondiala készruhagyárral szemben), egy másik a Kölcsey utcára nyílott (itt általában a gettó halott áldozatait vitték ki), egy kapu pedig a kaszárnya mellett volt (itt léptették ki a haláltáborba indított „szállítmányokat”). A gettóba telepítettek számára azonban sem kijárat sem bejárat nem létezett. Ezen a rendkívül kicsi területen 18 863 embert, egy mezővárosnyi lakosságot zsúfolta be.

1944. május 3-án megkezdték a szatmárnémeti zsidók gettózását. A gettóba való szállításkor alapos és megalázó motozást végeztek a zsidó lakosságon, életkortól és nemtől függetlenül. A nőknél hüvelymotozást is végeztek. Miként másutt, a gettóba tömörítés itt is különösebb incidensek nélkül zajlott. Az egy ember létminimumához szükséges terület 0,80x2 m., amit nem biztosítottak a raboknak. Férfiak, nők, gyermekek, idősek és betegek tömegét zsúfolták be egy-egy házba. Sokan a szabad ég alatt, udvaron, kertekben, istállókban húztak meg magukat.

Már május 6-án a város és a megye zsidósága a gettóban raboskodott. Kínzó volt a bizonytalanság is a gettóban. „Nem tudtuk milyen sors vár ránk viszont a gettó parancsnoksága igyekezett félrevezetni bennünket. Részben bátorítottak, hogy folytassuk a megkezdett munkákat a gettó közművesítése céljából, mert itt fogunk élni, nem visznek el bennünket. Villanyt vezettünk, vizet szereltünk… A deportálás előtt néhány nappal lábra kapott a hír, hogy mégis kiszállítanak bennünket az országból. Valóságos forradalmi hangulat lett úrrá a gettóba zárt hatalmas tömegen. Inkább itt halunk meg, mint külföldön, mondták. Kihallgatást kértem Endrődy Barnabás főispántól, hogy ismertesse a velünk való szándékát. Nem fogadott a főispán, de fogadott vitéz Demény alezredes, aki tiszti becsület szavára kijelentette, hogy nem visznek ki külföldre” emlékezett dr. Borgida József ügyvéd.
A zsidó táborba szállított személyeket kirabolták, megfosztották értéktárgyaiktól, pénzüktől, ékszereiktől. Elkobozták a jegygyűrűket, amelyeket a szabályok szerint megtarthattak volna tulajdonosaik.

Élelmiszert, főleg tejet nem, vagy alig vittek a táborba. Szerencsétlen anyák tehetetlenül nézték éhező, beteg, halálra ítélt gyermekeiket. Bevitették a táborba a kórházakban fekvő betegeket is. Így kerültek be magatehetetlen betegek, idősek, frissen műtöttek, stb., a tábor vezetői pedig mindent megtettek, hogy megnehezítsék a gyógyszerek bevitelét a táborba. Bár az internált zsidó orvosok éjt nappallá téve dolgoztak a betegek gyógyításáért, mégis sok súlyos beteg maradt kezelés és gyógyszer nélkül, és sokan haltak meg.

Mivel kicsit színházi szemmel követjük az eseményeket utánanéztünk, mit is játszottak színészeink ezekben a napokban. Kodolányi János: Vidéki története, Buday Dénes Egy boldog pesti nyár című operettje és Lehár Ferenc Kék mazurja ment.

A legújabb kutatások szerint az első szállítmányt 1944. május 21-én, vasárnap indították 3006 személlyel. A tábor utcáin kidobolták a másnapi deportálásra összegyűjtendők névsorát, azzal az utasítással, hogy kevés ételt és egy pokrócot vigyenek magukkal. A gyülekező alkalmával sok esetben azt a kevés ételt is elkobozták.

A Báthory utca közepén, (hozzávetőleg a Szamos nyomda előtti részen) sorakoztatták fel a halálba indulókat. A menetoszlop útja a József főherceg utcán keresztül a kaszárnya felé vezetett, majd a Szamos-parton, a Bányai úton keresztül a református és status quo ante temető mellett, a görög katolikus temetővel párhuzamosan épített vasúti rakodótérre érkezett. Itt zsúfolták vagonokba a nőket, a gyermekeket, aférfiakat, A tábor és az állomás közötti utat gyalog tették meg, függetlenül attól, hogy az illető karon ülő gyermeket vitt magával, vagy beteg, idős, fogyatékkal élő stb. volt.

A Szatmárnémeti gettóba behurcolt zsidóság deportálása tizenhárom nap alatt zajlott le, az alábbiak szerint:
Az első szállítmány 1944. május 21-én indul - 3.006 személy
A második szállítmány 1944. május 24-én - 3.300 személy
A harmadik csoport 1944. május 28-án - 3.336 személy
A negyedik csoport 1944. május 31-én - 3.306 személy
Az ötödik szállítmány 1944. június 1-én - 3.300 személy
A hatodik szállítmány 1944. június3-án - 2.615 személy
összesen 18.863 deportált

80-85 embert zsúfoltak be egy-egy marhavagonba. Megtiltották, hogy gyerekkocsikat tegyenek fel, vagy bármilyen fekvőalkalmatosságot, ezért az anyák, a marhavagonokban, az 5-6 napos utazás során éjjel-nappal a karjukban tartották gyermeküket. Megtiltották, hogy a vagonba zártaknak vizet juttassanak. Embertelen állapotok uralkodtak, leülni nem lehetett, levegő alig-alig volt. Kassáig magyar csendőrök kísérték a szerelvényeket, ott németek vették át. Általában a Kassára vezető úton több megállót is elrendeltek. A csendőrök ilyenkor ékszereket, értéktárgyakat igyekeztek kicsikarni a szerencsétlen áldozatokból.

A zsidók kiirtásával soha nem pótolható erkölcsi, szellemi, gazdasági, kulturális veszteség érte Szatmár megyét. Ugyanez igaz országos viszonylatban. A Kelt-európai országok gazdasági-szellemi elmaradása nagy mértékben magyarázható a holocausttal, majd a magyar és német lakosság deportálásával, aztán a fejpénzért eladott zsidó és német lakosság elvesztésével.

Az 1953-ban Nagybányán alakult, majd 1956-ban szatmárnémetibe áttelepedett színtársulatnak is voltak eldeportált vagy munkaszolgálatot megjárt személyiségei. Erdős Imre Pál 1953-1957 között a nagybányai színház igazgatója volt. Harag György rendező társulatvezetőként majd igazgatóként szolgálta a magyar színjátszást. Mindketten megjárták Auschwitz poklát. Nádai István Nagybányán csatlakozott a társulathoz, ő a munkaszolgálatosok megalázó sorsában részesült.

Végezetül Szabadkay József színész, rendező, színigazgató megrázó történetével fejezzük be visszaemlékezésünket. Szabadkay a magyar színjátszás legnehezebb korszakában, a két világháború közötti években sem hagyta el Szatmárnémetit. 21 éven át dolgozott és harcolt a román fasizmus idején a szatmárnémeti magyar színjátszásért. Szabadkay Józsefet a német megszállás után a vidéki zsidóság deportálásakor behívták a gettóba. Nem akarta elhinni, hogy őt, aki egész életét a magyar színjátszás ügyének szentelte, elhurcolhatják. Amikor a lakására megérkeztek a csendőrök, hogy bevigyék a gettóba, a 64 esztendős fehérhajú művész felvette hófehér frakkját, feltűzte kitüntetéseit, így ment a gettóba, csendőri kísérettel. Láthatta az egész város, hogy kedvelt színigazgatója és kiváló színésze, Szabadkay József, fehér frakkban végigmegy a Szamos parton, a bányai úton a vasútállomásig, ahol bedobták az egyik vagonba. Túlélők mesélték, hogy a vagon sarkába leült, nem evett, nem ivott, nem beszélt. Nem jutott el Auschwitzig. Holtan dobták ki a vagonból a kassai állomáson. A vidéki magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjának sírjáról senki sem tud, de emlékét megőrzi a magyar színháztörténelem.

(Elhangzott: 2013 április 16-án, a Holokauszt magyar áldozatainak emléknapján az Ács Alajos Stúdióban, Bessenyei István felolvasásában)