„Ne izguljatok, Balázs megoldja!” – mondta Béres Attila, a Csárdáskirálynő rendezője a produkció szereplőinek, miután csütörtök délután kiderült: hangszálgyulladása miatt a férfi főszerepet alakító Orth Péter sem aznap, sem másnap este nem léphet színpadra. Cseke Péter direktor az operettben kisebb szerepet alakító Koltai-Nagy Balázst kérte fel az előadás megmentésére. A Kaposvári Egyetem 5. éves színművész hallgatója tomboló sikert aratott bravúros beugrásával.
- Mikor tudtad meg, hogy csütörtökön este 7-kor Edvin szerepében kell színpadra lépned?
- Aznap délután fél 2-kor… Délelőtt bementem a KCB tréningjére, lenémítottam a telefonomat, és mire ránéztem, nyolc nem fogadott hívásom volt… A rendezőasszisztens, Vári János jött át értem a táncterembe, hogy Cseke Péter igazgató úr beszélni szeretne velem…
- Egyértelmű volt, hogy igent mondasz?
- Igen!
- Mi volt az első gondolatod?
- Kirázott a hideg, leizzadtam, a gyomrom görcsbe rándult… Tudtam, hogy hatalmas teher lesz rajtam, de azt is tudtam, hogy erre vágytam, ezt akartam, nem futamodhatok meg. Aztán megérkeztek a kollégák a próbára, és minden rezdülésükből éreztem a felém irányuló figyelmet és segíteni akarást.
- Mi volt a legfontosabb tanács, vagy instrukció amit kaptál?
- A legfontosabb, amit kaptam, a bizalom volt. Béres Attila, az előadás rendezője azt mondta a megbeszélésen, hogy „Ne izguljatok, Balázs megoldja!” Ez hihetetlenül sok erőt adott!
- Gyakorlatilag tökéletes szövegtudással érkeztél az előadásra…
- A próbafolyamat elején felmerült, hogy jó lenne, ha megtanulnám Edvin szerepét arra az esetre, ha betegség miatt esetleg be kell ugrani. Ott voltam minden próbán, figyeltem Orth Petit, jegyzeteltem, megtanultam a dalokat, a szöveget, enélkül nyilván nem ment volna.
- Hogyan boldogultál az előadás látványos, bonyolult koreográfiájával?
- Ott voltam az összes táncpróbán. Edvin szerepét nem tudtam próbálni, de figyeltem, és igyekeztem mindent megjegyezni. Nagy segítség volt, hogy a Kaposvári Egyetemen Uray Péter osztályába járok, aki nagy hangsúlyt fektet a mozgásra. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a koreográfia memorizálása viszonylag gördülékenyen ment ebben az előadásban.
- Mi volt a legnehezebb?
- Végigcsinálni! Nem volt elvárás, hogy tökéletesen teljesítsek, de a kollégák bátorítása bíztatott arra, hogy merjem magamat adni, és élvezzem a játékot, hozzam ki a maximumot minden pillanatból!
- És mi volt a legjobb?
- Az a hihetetlen bizalom, ami a kollégáktól és a nézőktől is felém áradt. Az első pillanattól azt éreztem, hogy a közönség szurkol nekem. Aztán vége lett az előadásnak, és láttam a húgomat pityeregve tapsolni… Fantasztikus érzés volt! Edvin mondja a darabban Szilviának, hogy „Én lennék a világon a legboldogabb ember!” Csütörtök este én voltam a világon a legboldogabb ember!
Rákász Judit
