A kecskeméti Légy jó mindhalálig-musical előadásán Móricz Zsigmond (portréja) összehúzott szemmel figyeli regénye utóéletét.

Nem ritka húzás színházban, hogy a játszott (klasszikus-veretes) darab írójának vagy egy-egy, a színen megidézett történelmi személyiségnek a képmása „nagyban” néz szembe a publikummal. Ezen meglepődni, tőle örömben kitörni már nem szoktam, de ezúttal, az idő haladtával egyre inkább megszokom az óriásplakátnyi portrét, később már-már jól is esik rá-rá tekintenem, és végül kifejezetten örülök, hogy ott van – mozdulatlanul (csak néha húzzák el rövid időre), emberien, egyfajta méltósággal, állandósuló, erős jelenléttel.

Az igényesen szórakoztató, színvonalas zenés színházban a néző maga döntheti el, min akar szórakozni. Persze nem előre, mert az előzetes elvárásokból általában jó nem sül ki, hanem úgy, hogy könnyedén magára engedi a látottakat-hallottakat, tényleg lazán megfigyel és befogad minden neki szánt művészi üzenetet, gesztust, örülve annak, hogy nem kell keményen megküzdenie az értelmezésért. Szórakoztató színházra szükség van, kár lenne megfosztani tőle a kikapcsolódásra vágyó nézőt. De szerintem akkor működik jól, ha a megfelelő helyeken és pillanatokban kerül bele némi gondolatiság is, már csak azért is, mert – ha sokan sokszor hajlamosak is elfelejteni – valamin elgondolkodni is lehet szórakoztató…

Én például – figyelve-élvezve a darab menetét, a cselekmény kibontakozását, a karakterek fejlődését, az igen hamar ránk törő, már slágerré vált zenés-táncos számokat – örömmel gondolkodtam el azon, hogyan változik a világ (még ha finoman szólva, egyáltalán nem is vagyok makulátlanul elégedett a folyamattal), mivé alakul egy megírásában súlyos drámai gondok motiválta, keserű regény. Mert tény: Móricz nem kellemes ifjúsági regénynek szánta 1920-ban megjelent írását, hanem a világfájdalmát, az őt ért igazságtalan meghurcolások, bántások miatti mély csalódását írta meg benne – szinte lírai, allegorikus prózaformában. (Az írót a Tanácsköztársaság alatt jóhiszeműen vállalt szerepéért igyekeztek ellehetetleníteni, kizárták valamennyi irodalmi társaságból, a lapok és a kiadók nem közölték az írásait.) Sok író kesergett már azon, hogy amint napvilágot lát az alkotása („elengedi édes gyermekét”), többé már nem befolyásolhatja a sorsát, az utókora azt csinál vele, amit akar.

Kutszegi Csaba kritikája a Légy jó mindhalálig című musicalről teljes egészében itt olvasható:

https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/806-kutszegi-csaba-lesz-ut-lelektol-lelekig