Ma már talán elképzelhetetlen, hogy ne színművészként ismerjenek téged, ám ha visszaforgatjuk egy kicsit az idő kerekét, fel tudod idézni, mikor és miért döntöttél úgy, hogy ezt a pályát választod?
Pontosan nem emlékszem, egy dolgot tudok csak bizonyossággal: már kiskoromban sprays dobozba énekeltem a Neoton Família dalait, én voltam Csepregi Éva! Folyton szerepeltem otthon és az iskolában is. Vers- és prózamondó versenyeken vettem részt, majd nyolcadikban, amikor megkérdezték, milyen pályán szeretnék elindulni, én határozottan azt mondtam: a szentesi gimnáziumba mennék dráma szakra, vagy Budapestre, ugyanis színésznő szeretnék lenni. Édesanyám sosem hitt ebben igazán, ő szerette volna, ha inkább Füzesabonyba megyek postaforgalmiba. Mindig jót nevetünk ezen. 

Végül a szentesi dráma szakot választottad és nem is hagytad magad más útra terelni.
Életem legszebb négy évét töltöttem Szentesen, majd felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, ahol csak a második rostáig jutottam. Végül – mivel egri születésű vagyok –, jelentkeztem az ottani színház stúdiójába. Így indult minden. Rövid időt töltöttem ott, majd Bal József igazgató úr megkeresésére Kecskeméten próbáltam szerencsét.

Számítottál rá, hogy ilyen hosszú időre elkötelezed magad?
Szinte biztos voltam benne, hogy Kecskemét számomra csak egy rövid állomás lesz. Emlékszem, vonattal érkeztem, végigsétáltam a Rákóczi úton és leültem a színház bejáratánál. Ez az emlék a mai napig él bennem. Nem akartam sokáig maradni, az Alföld egészen távol állt tőlem, megszoktam az egri dombos vidéket. Nagyot nevettem, amikor először meghallottam, hogy Kecskeméten létezik Máriahegy meg Vacsihegy… csodálkoztam, hogy mégis milyen hegyre gondolnak? Egyszóval: nem terveztem maradni, ám végül így hozta az élet, és ezt egyáltalán nem bánom.

Emlékszel az első napokra?
Csak arra, hogy nagy izgalommal vártam az első próbafolyamatot. A Dzsungel könyvében játszottam Túnát. Igaz, akkor a színházban ez a darab már hónapok óta ment, így csak én voltam új, de csodás emlékeim vannak róla. Én voltam akkoriban a legfiatalabb színésznő és nagyon élveztem azt az időszakot.

És végül mégis maradtál. Ahogy beléptél az ajtón, többé már nem volt kérdés?
Nem, soha. A színész életében mindig vannak hullámvölgyek, nehezebb időszakok, de egyszer sem fogalmazódott meg bennem, hogy másfelé kellene keresgélnem. Amikor mélypontra kerültem, mindig megtalált egy olyan lehetőség, ami gyorsan kihozott onnan. Hiszek abban, hogy a Jóisten azt osztja rám, amire éppen szükségem van. Persze előfordul, hogy elégedetlenkedem, de azt gondolom, mindig teljes erőbedobással végzem el az adott feladatot. Nincs hiányérzetem, szívvel lélekkel dolgozom a mai napig.

Ha jól sejtem, támaszod és segítőd ebben a férjed, Fazakas Géza, akivel szintén a kecskeméti színházban találtatok egymásra. Milyen hatással van az életetekre, hogy ugyanazon társulat tagjai vagytok? 
Érdekes kérdés, hiszen minket éppen ez hozott össze. A király meztelen című darabban találtunk egymásra, majd szerelmünk hajnalán közösen játszottunk a Push up 1-3-ban, ez akkor rendkívül izgalmas élmény volt. Utána viszont következett egy olyan időszak, amikor én nem szerettem vele egy darabban szerepelni. Talán túl kritikusak voltunk a másikkal, nem sikerült elsőre utat találnunk egymáshoz a színház falain belül. Ez azonban a múlt, ma már nem okoz gondot a közös munka. Olyannyira nem, hogy az egyik számomra legemlékezetesebb darab az elmúlt huszonöt évből éppen az Alkésztisz, amelyben Gézával együtt játszottunk.

Életetek legfontosabb szerepét éppen az elmúlt hetekben vállaltátok magatokra, hiszen hosszú együtt töltött idő után összeházasodtatok. Hol indult a közös utatok?
Korábban a színészházban éltünk két kutyával és a fiunkkal, ám hamar úgy éreztük, kinőttük azt a helyet, ezért kerestünk egy albérletet. Később úgy döntöttünk, eltávolodunk egy picit a várostól, ekkor találtunk rá Kisfáiban a mi kis birodalmunkra. Életünk legjobb döntését hoztuk meg nyolc évvel ezelőtt. A szomszédok erdőnyire vannak tőlünk, állatokat nevelünk, méhészkedünk, számunkra az a kikapcsolódás, ha otthon lehetünk. 

A pályádat milyen módon befolyásolta, hogy anyává váltál?
Én Bendegúzzal a hasamban is játszottam, és túl sok időt nem hagytam ki azután sem, hogy megszületett. Tíz hónapos volt, amikor visszatértem a színpadra. Ő nagyobb szerelem számomra, mint bármi más ezen a világon. Amit iránta érzek, megfogalmazhatatlan. Látom benne magam, és látom benne a férjemet is. Bele sem tudok gondolni, milyen lenne az életem nélküle, de egy biztos: nem ugyanaz az ember lennék, mint aki most vagyok. A fiam tulajdonképpen itt nőtt fel a színház falai között. Előfordult, hogy az esti próbák ideje alatt itt aludt a nézőtéren, pedig akkor még ki sem látszott a székekből. Nem véletlen, hogy őt is vonzza ez a világ, több filmben játszott már, a szerepeiért pedig díjat is nyert.

Azt szoktad mondani: a fiad többet volt kamera előtt, mint te magad. A filmszerepek kimaradtak az életedből. Hiánytalanul boldog vagy a jelenlegi életedben?
Úgy gondolom, minden jó, ahogyan most van. Legfőképpen a magánéletemnek köszönhetően merem ezt kijelenteni. Az tesz elégedetté, ahol és ahogyan élünk. Boldog vagyok itt és sosem akartam visszatérni Egerbe, tulajdonképpen egyetlen hely van, ahová folyton vágyom: a tengerpart. Gyermekkoromban rengeteget utaztam és számomra a tenger látványa az, ami nélkül nem bírok ki egyetlen évet sem. Fontos része ez az életünknek, próbáljuk mindig úgy alakítani a dolgainkat, hogy a tengerparti látogatás beleférjen.

Amikor nem a tengerparton és nem a színházban töltöd az időd, mivel telik egy átlagos napod?
Amikor nem dolgozom, nagyon későn fekszem és kelek. Ébredés után kell egy kis idő, olyankor szeretem magam körül a néma csendet. Amikor felkészültem a nap hátralévő részére, megfőzök, és sokat üldögélek a gyönyörű teraszunkon. Ha nincs más dolgom, igyekszem az otthoni teendőimet bepótolni. Imádok a kertben tevékenykedni, ezért számomra a fény, a tavasz a legfontosabb, a telet nem szeretem. 

Ha egyszer csak azt mondanák: többé nincs színház, nincs színészet, vége, szerinted mi töltené ki a napjaidat, mivel foglalkoznál szívesen?
Amennyire én tudom, nem igazán értek máshoz. Azt tudom, hogy nagyon szeretem a virágokat, nekem áprilistól otthon minden erről szól. Ha el kellene képzelnem az életem színház nélkül, valószínűleg azt mondanám: egy tengerparti kis házban szeretnék élni, ahol kertészkedhetek kedvemre.

A kertészkedés tehát a szabadság. De mit jelent számodra a színház?
Néha egy óriási játszótér, az életem fő mozgatórugója a családom mellett. Amikor ide belépek, akkor hazaérkezem. Úgy közlekedem itt, mintha otthon lennék: természetesen és szabadon. Ismerem minden zugát, itthon vagyok. 

Mi benne a legnagyobb kihívás?
Legnagyobb kihívás nincs, csak nagy kihívás, ami számomra mindig az aktuálisan próbált darab. Persze vannak könnyebb és nehezebb munkáim egyaránt, és néhánynál úgy érzem, lehetett volna még min csiszolni, de ez a velejárója. Ilyen volt például a Három nővér, ahol kettőnk szerelmét kellett Gézával bemutatnunk a színpadon. Ott azt éreztem, vele sokkal nehezebben megy, mintha egy olyan kollégával játszanám, akivel nem élek együtt. Az ilyesféle helyzetek a szakmánk furcsaságai, de semmiképpen sem nehézségei.

A pályád kezdetéhez képest hogyan érintenek most téged a pozitív és negatív kritikák?
Bárkitől szívesen fogadom a kritikát, de a negatív sem érint mélyen, abszolút építő jellegűnek tekintek mindent. Ami számomra fontos, hogy úgy gondoljanak rám, mint egy megbízható, jó humorú, terhelhető és érdekes színésznőre. 

Ilyen színész, és milyen ember a saját szemében Magyar Éva?
Őszinte embernek gondolom magam, ami a szívemen, az a számon. Egyáltalán nem játszom meg magam. Mindig is ilyen voltam, ám mostanra sokat fejlődtem abban, hogy könnyebben el tudom engedni a bosszantó dolgokat. Egy picit lehiggadtam, többször átgondolom, mit mondok ki egy adott helyzetben. Az igazság az, hogy mi otthon sem vagyunk egy nyugodt család, rendkívül rapszodikusan élünk. Nálunk csak a hatalmas szerelem, vagy az óriási harag létezik, köztes állapot nincs. Ettől igazán izgalmas.

Határozott, céltudatos nő vagy. Maximalista is?
Mindenben, nagyon is. Amikor szeletelek valamit, Géza mindig azt mondja: “Éva, ember nincs másik, aki ilyen egyformára vágja a hagymát!” Ezen mindig jót nevetünk. Időigényes maximalistának lenni, de megéri, mert számomra fontos, hogy amit csinálok, azt jól csináljam.

Hogyan készülsz egy szerepre, van bevált előadás előtti rutinod?
Nem igazán. A Terror című tárgyalótermi drámára sokat készültem, az kihívás volt számomra. Tárgyalásokat néztem, beszélgettem bíróval, szerettem volna tudni, hogyan kell elképzelni egy ehhez hasonló helyzetet. Egyéb esetben a rendezői instrukciók megadását követően kezd el járni az agyam az adott szerepen, többnyire lefekvés előtt. Szeretek rosszul próbálni, elmenni a határokig, ha engedik, kipróbálni dolgokat. Így tudok igazán jól belehelyezkedni egy adott karakterbe.

Szeretsz és szoktál improvizálni? 
Ha úgy adódik, muszáj, de egyébként nem különösebben szeretem. Egyszer lefagytam a stúdiószínház színpadán, pedig én mindig tűpontosan tudom a szöveget, ezért is tartom magam megbízhatónak. Általában nem rémítenek meg a váratlan helyzetek, ha mégis, akkor az adrenalin visz tovább. Akkor azonban egy nézőnek megcsörrent a telefonja, fel is vette és a nagy monológom közben beszélni kezdett. Hiába ült a súgó a fülemnél, engem átjárt a jeges rémület, egyszerűen nem tudtam tovább haladni. Ha Danyi Judit kolléganőm nem lép közbe, még most is ott ülnék. Azelőtt és azóta sem fordult elő velem ilyen. 

A művészek közül sokan nem szeretik, ha így nevezik őket. Te hogyan reagálsz, amikor valaki “művésznőnek” szólít? 
Sokszor megszólítanak így az utcán vagy a boltban, számomra ez nem degradáló, inkább kedves és megtisztelő. A férjem például nem szereti. Én örülök, amikor kapok egy pozitív megjegyzést vagy visszajelzést a boltba menet, vagy akár a baráti körtől. A legnagyobb kritikusom például a fiam, nagyon jó szemmel látja a színházat. Ritkán dicsér, de ha igen, azt komolyan kell venni! 

Kecskeméten kialakult egy teljesen civil baráti társaságotok, de jó kapcsolatot ápoltok a kollégákkal is. Mennyire vagytok társasági emberek? 
Géza nagyon szereti a társaságot, én gyakrabban vágyom a csendre. Amikor közel laktunk a színházhoz, több időt töltöttünk a benti kollégákkal, ma már inkább az otthonunkban találunk nyugalomra. Úgy érzem, az utóbbi időben kezdtem el igazán elcsendesedni, de szerintem ez rendben van így. 

Foglalkoztat téged az idő múlása?
Egyre inkább. Furcsa érzés, amikor az ember reggelente tükörbe néz és már nem azt látja, amit huszonöt évvel ezelőtt. Nehéz ezzel megbarátkozni. Tizenkét éve ráadásul elveszítettem édesanyámat, azóta az elmúlás gondolata is jobban foglalkoztat. Az efféle traumák hatással vannak az ember életére, legfőképp egy-egy szerep megformálása kapcsán. A munkámra nem hat ki, de tudok merítkezni belőlük.

Mik a jövővel kapcsolatos vízióid, a Kecskeméti Nemzeti Színház deszkáin szeretnél állni hosszú évek múlva is?
Azt tudom, hogy mit nem szeretnék: úgy létezni a színpadon, hogy már nem emlékszem semmire. Úgy gondolom, legalábbis remélem, hogy fel fogom ismerni azt az időt, amikor már elég – ameddig az agyam és a fizikumom engedi. Az elmúlásra viszont nem szeretnék még gondolni. Egy biztos: maradni szeretnék, hiszen jó itt nekünk. Ha bárki megkérdezi tőlem, ma már boldogan és őszintén mondom ki: kecskeméti vagyok.