A Kecskeméti Nemzeti Színház főrendezőjével, az előadás rendezőjével beszélgettünk.

Aki kevésbé ismeri Csehov klasszikusát, könnyelműen gondolhatja, hogy az alapanyag önmagában nem szolgál kellő drámaisággal, épp ezért nehéz feladat vár a rendezőre, aki dolgozni kíván vele. Egyetértesz, vagy fel tudsz hozni érveket a tévhitekkel ellentétben?
Csehovot nem véletlenül tartják számon a világ drámairodalmának legnagyobbjai között, nekem ráadásul meggyőződésem, hogy a Három nővérnél jobb drámai darab nem született még. Tény, hogy nagy rendezői magabiztosság kell ahhoz, hogy bárki színpadra állítsa egy művét, de mellé nagy vezetői magabiztosság is kell hozzá, hogy egy színház műsorára tűzze. És mindez nem tudna működni egy magabiztos társulat nélkül. Szerencsére mi itt Kecskeméten mindhárommal rendelkezünk.

Ennek ellenére nem lehetett egyszerű úgy újrafogalmazni a művet, hogy közben ne vesszenek el az értékei. Mitől olyan megfoghatatlan a Három nővér?
Az egy közhely talán Csehovval szemben, hogy ott van a sorok között, amit mondani akar, de sokszor még így is alig látható. Pusztán gondolatokkal, érzelmek megszólaltatásával talán még el sem játszható. Annyira sok rétege van, olyan mély, annyi titokkal bír, és ezeket sok esetben nagyon nehéz megmutatni, számtalan rendezői eszközre van szükség. Ebben az előadásban törekedtem arra, hogy olyan mélyrétegeket is láthatóvá tegyek, amelyeket eddig még talán soha senki.

Ha a történet mélyére nézünk, felfedezhetőek benne a mindannyiunkat foglalkoztató problémák; elénk tárul a színtiszta, leplezetlen való élet. Az érzékenyítés célja volt az előadásnak? 
Ha tanulságot vagy mondanivalót keresünk, aligha tudok kiemelni egyet vagy kettőt. A legmeghatározóbb viszont minden bizonnyal az emberi tehetetlenséggel folytatott harc. Ez az egyik legfőbb érv amellett, hogy a Három nővérnek a mai világban egyre több létjogosultsága van. A mű ugyanis egyértelműen rámutat arra, hogy az életünk akár úgy is véget érhet, hogy nem történt velünk semmi lényeges. Hogy vágyakoztunk valami után, álmokat kergettünk, de sosem váltottuk őket valóra. Döbbenetes, milyen erővel élnek még ma is ezek a személyiségtípusok, annak ellenére, hogy amióta Csehov megírta ezt a művet, több mint százhúsz év eltelt, és ezalatt a világ többet változott, mint előtte évezredekig nem. Emiatt most még érzékenyebben, és egy újfajta tudás birtokában tudunk Csehov műveihez nyúlni, mára talán jobban értjük, mit is akart elmesélni.

Lassanként érthetővé válik, miért kapcsolódik össze hátborzongatóan mai világunk a Csehov-korabelivel, de még ennek mentén sem tűnik valószínűnek, hogy bárki ilyen egyértelmű magabiztossággal helyezné a Jóbarátok fiktív világának kellős közepére ezt a történetet. Hol keressük az összefüggéseket?
Az előadás plakátja, és bizonyos pillanataiban a díszlet is a Jóbarátok című amerikai szituációs komédiát idézi, hiszen úgy gondolom, az ilyesféle műsorok szereplői ugyanabból érik el a humort, amiből Csehov akarta. Az író megmutatja karaktereinek esendőségét, rossz tulajdonságait, gyarlóságait, alantasságait, és pontosan ugyanezen nevetünk a Jóbarátokban is. Határozott célom volt minél világosabban megmutatni, hogy ezek a szereplők a mai napig itt élnek köztünk. 

Említetted, hogy erős társulatra, magas kvalitású színművészekre van szükség egy ilyen típusú előadás hiteles megjelenítéséhez. Hagytad, hogy saját tapasztalataikból táplálkozzanak?
Csehov műve annyira erősen diktálja, hogy mit kell érezni és gondolni, hogyan kell az adott karakterben létezni, hogy egyszerűen nem marad hely a szó szoros értelmében vett saját gondolatoknak. Itt vélek felfedezni némi hasonlóságot a zenés színházzal, ugyanis ilyen szempontból nincsen benne színészi szabadság. Ezeket a gondolatokat több mint száz éve megfogalmazták, egyszerűen nem fér bele, hogy kiegészítsük vagy elvegyünk belőlük.

Ez a kötöttség a vizuális megjelenítést is befolyásolta?
Az előadás vizuális képe egy az egyben az én vízióm erről a darabról, és bár szemmel láthatóan a modern korba helyeztük, a szöveg tartalmi változtatáson nem esett át, tehát ez továbbra is a mindenki által jól ismert Három nővér-történet. A legszembetűnőbb rendhagyó ötlet kétségtelenül a farsang-jelenet, ahol a jelmezek nem egyszerűen csak jelmezek, szinte ugyanis beszélnek a karakterek helyett. Ha értően szemléljük, hamar rájövünk, hogy a szereplők vágyai, gondolatai jelennek meg általuk. Mindenki közölni, üzenni akar velük valamit.

És nem csupán a jelmezek, a zenék értelmezése is többrétegű. Ismerjük, dúdoljuk, együtt énekeljük a szereplőkkel. Fülbemászó dallamokat kerestél? 
Semmiképpen nem szerettem volna túlságosan a mai korba helyezni a történetet, így a kilencvenes éveket választottam. Ezáltal számos közhelyet kikerülhettünk. A nézők nagy része valószínűleg ismeri ennek a kornak az ikonikus zenéit, amelyek ugyancsak a szereplőkre hajaznak: éppen olyan felületesek, mint amennyire érzelemgazdagok. Értem ezt úgy, hogy a karakterek gyakran eljuthatnának érzelmeik, gondolataik mélyére, de vagy nem tudnak, vagy nincs is nekik. Zenei értelemben erre a korra éppen ez volt jellemző: mind tudjuk a dalszövegeket, de egy részük nem igazán jelent semmit, más részük viszont mély érzelmeket hordoz magában.

Ismét bizonyította a társulat, hogy a zenés előadások mellett prózában is hiteles alakítást tudnak nyújtani. Ez visz színt a repertoárba?
Évről évre számos zenés és prózai előadással bizonyítjuk, mennyire erős és sokszínű a kecskeméti társulat. Ahhoz azonban, hogy ezt megmutassuk, szükség van az ilyesfajta darabokra is, hiszen egy Csehov-klasszikust nem vehetünk elő anélkül, hogy lenne tizenkét kiváló színészünk. Bátran kijelenthetem: mindannyiukban megvan a képesség, hogy ezt a darabot a lehető legmélyebb érzelmekkel, rendkívül rétegzetten, kellő magabiztossággal eljátsszák, és mindez evidencia legyen számukra. Úgy gondolom, ez az igazi diadal!