A \"reménytelen remény\" írója a természet és az emberi természet nagy drámáját vitte színpadra ebben a művében. Ezek a vágyak a szilfák alatt fogantak meg, de lehetne szó akácokról, vagy éppen pálmafákról is, vagyis térben és időben általános érvényű, emberi mivoltunkat mélyen érintő drámát láthatnak a nézők.

ABBIE: \"Milyen erős meg forró a nap. Érzed, ahogy égeti a földet?a természet - attól nő, nagyobbodik minden - belülről is, hogy éget - az ember is nőni akarna - átalakulni, eggyé válni - összeolvadni valamivel - de az is akar téged - kisajátít, aztán elkezdesz tőle nőni, mindig nagyobb leszel - akár a fa - mint ezek a szilfák.\"

Az önzés, a juss, az \"enyém\" tudata a világ egyik mozgatója, még akkor is, ha terméketlen kövekről van szó.

EBEN: \"...falat rakni - egyik követ a másik helyibe - falakat húzni, hogy a végén már a saját szíved is csak kő már, fogod, fölemeled. Elrakod az élet útjából, és beépíted a falba, befalazod a tulajdon szívedet!\"

Szinte minden O\'Neill-dráma nagy tanulsága, hogy a bajt (a bűnt, a butaságot) csak tetézzük, ha nem nézünk szembe önmagunkkal, saját bűneinkkel, butaságainkkal. A világot - önmagunk elvesztése árán - nem nyerhetjük meg.