Shakespeare a személyiség szabadságát keresi, miután maga is túllépett több határt. Például elmúlt harmincéves. Itt a pillanat szembenézni az ifjúsággal, mielőtt elmúlik: hogy milyen is valóban. A szerelemmel, hogy mire képes, ha nemcsak szabályszerűen „igaz”, de kivételesen igazi is. S hol nézne utána az író az élet nagy kérdéseinek, ha nem az irodalomban?
Nagyszerű dolog, hogy mindent megírtak már, azaz mindig újra lehet írni.
Az eredeti tehetség nem riad vissza a hagyománytól, sőt elébe megy. Mert a nagy közhely nagy kihívás, hátha a sokszor kipróbált régiségben benne rejlik a próbáját váró újdonság. Mint a regében a novella, a novellában a dráma….
Igen: a balvégzetű szerelmespár élete-halála kihívóan közismert nagy bestseller volt Shakespeare korában.
Nézzük őket. Megszakad a szívünk. És megdobban, mert ebben a sírban megleljük azt, amire vágyuk: a bűntudatlan örökifjúságot. Képtelenség? Nem. Költői kép. Benne foglalva ott a modern kor naiv mítosza, hogy csak azért is fiatalok maradunk. És ott van az is, ami az illúzió ára és fedezete: a halandó testünk. Nincs kegyelem: csak lélekben maradhatunk fiatalok. S nagyon kell igyekezni, hogy sikerüljön. Hogy meg ne történjék velünk az a tragikomikus történet (a kijózanodás ? a kiégés?), amit a világ felnőtté válásnak hirdet, pedig jobb meg nem nevezni.
Géher István