„Yvonne tragikomikus története néhány szóban összefoglalható. Fülöp herceg, a trónörökös séta közben találkozik egy lánnyal, aki nem vonzó… visszataszító… Yvonne lompos, egykedvű, gyengécske, félszeg, unalmas és ijedős. A herceg az első pillanattól kezdve képtelen elviselni, túlságosan idegesíti; ugyanakkor az is elviselhetetlen számára, hogy muszáj utálnia szegény Yvonne-t. És kitör benne a lázadás, a természet törvénye ellen fordul, ami az ifjaknak azt parancsolja, hogy kizárólag csábos lánykákat szeressenek. – Nem adom meg magam, szeretni fogom! – veti oda a kihívást saját természetének, és eljegyzi Yvonne-t.
Yvonne, miután a herceg menyasszonyaként bevezették a királyi udvarba, bomlasztó elemmé válik. Számos defektusának néma, rémült jelenléte mindenkiben felidézi saját titkolt fogyatékosságát, ocsmányságát, bűneit… és az udvar hamarosan a szörnyűségek melegágyává változik. Mindenki szörnyeteg, beleértve a herceget is, lihegnek a vágytól, hogy meggyilkolják azt a kibírhatatlan Mutyulit. Végül az udvar beveti teljes pompáját, felsőrendűségét, kiválóságát és felülről ölik meg a nőt.
Az Yvonne inkább a biológiából, nem pedig a szociológiából ered. Abból az útvesztőből, ahol rám szakadt a forma, az emberi forma határtalan, tetszőleges szabadsága, feslettsége, züllöttsége.
Amikor a körülmények súlya alatt összetörünk, s rákényszerülünk, hogy belsőleg teljesen átalakuljunk, a nevetés az egyetlen támaszunk. A nevetés kiszabadít önmagunkból, s képessé tesz rá, hogy porhüvelyünk minden fájdalmas változásától függetlenül megőrizzük emberségünket.”

Witold Gombrowicz