Deramo, az ifjú és gazdag király feleséget keres, mert az államérdek úgy kívánja. Megtalálja-e azt a hölgyet, akibe szerelmes lehet, ugyanakkor a megtalált nő képes-e érdek nélkül szeretni őt? Tapasztalatai szomorúak: „Mert én, ki annyit próbálkoztam, eddig
igazmondó nőt egyet sem találtam.”
A meseszerű színdarab és az ehhez illő előadásmód ellenére rólunk, van szó, gyarlóságunkról, önhittségünkről, csalódásainkról, két és fél évszázad távolából is. Gozzi (1720-1806)meséknek nevezte színpadi játékait, amelyek sorában – A szarvaskirály mellett – jól ismerjük „A három narancs szerelmese”, a „Turandot”, vagy „Az álnok asszony” történetét. Ezekből a tündérmese-játékokból Prokofjev, Puccini, ill. Wagner írt operát, az utóbbi „Tündérek” címmel az első zeneszínházi művét. Gozzi gróf darabjaiban a képzelet játszik, varázslók tesznek igazságot a vérbő, teljes mértékben evilági figurák harcaiban -, és a nézők remekül szórakoznak.
Carlo Gozzi kortársa volt Goldoninak (1707-1793), akivel valóságos színházi háborút vívott. A 13 évvel fiatalabb Gozzi a commedia dell\'arte konzerválását, velencei kincsként történő megóvását hirdette az újító Goldonival szemben.
Tűnődhetünk a Varázsló szavain: „Itt már nem lesz semmilyen csoda... A varázsláshoz semmi kedvem, elszállt... Ostobának tekintenek engem, hogy annyi mindennel foglalkozom. Az aljasság úgy burjánzik a földön, hogy egymagam nem tudom kiirtani.
Az ember és a lelke – egye meg a fene az egészet!”