Nagy szerencse, hogy az ember nevetni tud a világon. Különben rémes lenne. Ajánlatos megtanulni a dolgok derűs feldolgozását.

Martin McDonagh darabjai és a Varró Dani-fordítás csodálatos mondatai szeretni tanítják az életet, amivel mindenki jól meg van verve. Nem szépítik a dolgokat, rémes helyen, rémes életet élő, rémes emberekről mesélnek, de úgy, hogy a humor áldásos segítségével felsejlenek a rémségek közt az emberi természet rejtegetett csodái: a boldogságot kereső kiirthatatlan életösztön, a magány ellen folytatott reménytelen harc állhatatossága és a mindenkiben – minden igyekezete ellen is – meglévő jóság.

A helyszín Írország, Inishmaan szigete, ahol az időjárás kicserzi az emberek bőrét és elvássa a fogait, ahol nagy horderejű hír, ha egy ló elfingja magát, és ahol jó esetben mindenkinek egy esélye van a párválasztásra, és rendszerint az is elúszik: tüdőbaj, cápák, papi pálya vagy kihegyezett végével befele szopogatott ceruza okán.
Így aztán párok helyett sorstársak találnak egymásra. Agglegény testvérpár kergeti egymást az őrületbe, de örülhetnek, hogy célja van az életüknek. Végtelen aggodalmaskodásában az egyik 70 éves vénlány kövekkel diskurál, a másik sárga haminyamival tömi magát az állandósult vészhelyzetben. A 97 éves Mamus már csak a krumplipálinkában nem csalódott. A 18 éves Billy, akit kripli csecsemőként húztak ki a tengerből egy kővel teli zsákkal a nyakában, a kamaszok tüzével küzd azért, hogy kapjon a boldogságból, ami mindenkinek jár. Kicsilány szintén…

A Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedik évfolyamos (Máté Gábor-osztály) hallgatói nagyon megszerették ezeket az embereket, és szívesen ellátogatnának a szigetre.
És csak nem olyan rossz hely Írország, ha ők szívesen odatódulnának Írországba.