„Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk 

Mint azok, akik ide bezártak 

Őrület, őrület, de van benne rendszer 

És mi majd jók leszünk egymásnak 

Mi most ne törődjünk semmivel 

Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék 

Gyere, bújj el velem a lépcső alá 

Na látod, egyforma köztünk a különbség”

(Müller Péter Sziámi)

A húszas években Hamvas úgy látta, hogy az irónia vagy a szatíra az egyetlen lehetőség arra, hogy a világ állapotát leírjuk: „Ádám óta nem élt senki, akin ne lehetett volna nevetni.” Ez a műfaj azonban – főleg akkor, ha a mű rendezőelvének választjuk – azt is magával hozza, hogy az ábrázolt helyzetből nincs kivezető út. Az Ördöngösökben sincs megoldás, a regény statikus, valójában nem tart sehonnan sehova. A szereplők nem fejlődnek, megmaradnak a maguk rögeszméjében, egyszer és mindenkorra.

„Nos ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet. Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.” (H.B.)