Pontosan 130 évvel ezelőtt, 1896. október 14-én nyitotta meg kapuit a kecskeméti színház. Azzal, hogy a millennium évfordulójára megépült a teátrum, a város lakóinak régi vágya valósult meg. „Már jóval korábban megszületett az igény arra, hogy saját színháza legyen Kecskemétnek, de végül 1894-ben a városatyák beadták a derekukat, és kiírták a pályázatot a teátrum épületének megépítésére” – idézte fel Cseke Péter a történet indulását. „Az a bécsi építészpáros jelentkezett, akik abban az időszakban 48 színházat terveztek meg Európa-szerte. Fennmaradt egy anekdota, mely szerint a város küldöttsége arról egyeztetett Ferdinand Fellnerrel és Hermann Helmerrel, hogy milyen legyen az új teátrum, majd hazafelé megtudták, hogy az építészpáros Budapesten is egy színház építésébe kezdett bele. Visszamentek hozzájuk, és arra kérték őket: pontosan ugyanolyan legyen, mint a készülő Vígszínház, csak kisebb.”
A végeredmény egy olyan épület lett, amit ma is a város ékszerdobozaként emlegetnek a színházbarátok. Az elmúlt 130 évben persze nem a gyönyörűen díszített falak, hanem az ott alkotó emberek tették élővé a színházat, és töltötték meg tartalommal az impozáns épületet. A teátrum 1916-ban vette fel Katona József nevét, 2020 óta pedig büszkén viseli a Nemzeti címet is.
A direktori székben jelentős egyéniségek, nagyszerű alkotók ültek az elmúlt 130 év során. Közülük Cseke Péter az, aki leghosszabb ideje irányítja a színház életét. Elárulta, hogy amikor először lépett be a Fellner és Helmer tervezte épületbe, valami egészen ismerős érzés fogta el. „Úgy éreztem, hogy hazaértem. Nagyváradon nőttem fel, a szüleim színművészek voltak, és nagyon sok időt töltöttem én is az ottani színházban, hiszen gyerekszínész is voltam. A nagyváradi teátrumot ugyanaz az építészpáros tervezte, akik a kecskeméti épületet, így amikor megérkeztem, pontosan tudtam, hogy mit hol találok. Sőt, ugyanaz volt az illat is, rögtön megéreztem a masztixot” – utalt a parókák, bajuszok rögzítésére használt anyag jellegzetes illatára.
„A nagyváradi színházban volt egy bácsi, aki mindig kedvesen mosolygott, barackot nyomott a fejemre, és láttam, hogy mindenki szereti. Gyerekkoromban úgy éreztem, én is olyan szeretnék lenni egyszer, mint Gróf Laci bácsi. Ő volt az igazgató, de akkor persze még nem tudtam, hogy az mit jelent. Végigjártam a ranglétrát, színművész lettem, majd rendező. Az pedig, hogy most színházat igazgathatok, nemaz én érdemem, hanem a Jóistené,aki vezet engem ezen az úton. Egy színház irányítását pedig minden nap tanulni kell, és én szorgalmas tanuló vagyok ma is.”
Cseke Péter szerint a teátrum egyik legfontosabb feladata most is pontosan az, amire 130 éve hivatott: közösséget teremteni. Úgy véli, a színház helyét sem a televízió, sem a film nem tudja átvenni. „Amikor a nézőtéren ülve a közönség egyszerre él át katarzist, egyszerre sírnak vagy nevetnek, azt nem tudja pótolni semmi. A színház egy csodálatos varázslat, aminek három nagyon fontos része van: a szakralitás, a szórakoztatás és az edukáció. Akkor jó egy színház, ha ez a három egyszerre jelen van.”
Kecskeméten különösen erős kötődés alakult ki a közönségben a színház iránt. Talán ez az elmúlt 130 év egyik legfontosabb titka: nemzedékek adták tovább egymásnak a színház szeretetét. A gyönyörű épület túlélte a történelem viharait, a nézők pedig akkor is kitartottak mellette, amikor kabátban, fűtetlen nézőtéren kellett előadást nézniük. A vágy, hogy színházba mehessenek, újra és újra erősebbnek bizonyult minden nehézségnél.
Cseke Péter szerint a jövő kulcsa ugyanaz, mint a múlté: a minőség. „A célunk, hogy Nemzeti Színházhoz méltóan mindig magas színvonalon tudjunk játszani. Olyan előadásokat vigyünk színre, amelyek után a néző többnek érzi magát, mint amikor belépett. Szeretnénk minden napot ünneppé varázsolni a közönség számára.”
Talán ennél szebb kívánságot nem is lehetne megfogalmazni egy 130 éves teátrum számára. Amíg a nézők újra és újra belépnek azon az ajtón, addig ez az ékszerdoboz nemcsak őrzi a múltat, hanem nap mint nap megújul és tovább élteti a színház szeretetét.
