Kodály Zoltán neve Kecskeméten szinte megkerülhetetlen. Intézmények, tér és iskola is őrzi az emlékét, a Kodály Intézetbe pedig a világ minden tájáról érkeznek zenepedagógusok. A Kodály-módszer generációk számára jelent meghatározó zenei élményt, mégis, a jól ismert Kodály-kép mögött éppen a valódi ember veszik el.
Kovács Lehelben évek óta érlelődött a gondolat, hogy Kecskeméten előadást készítsen Kodály Zoltánról. Nem egy ismert mű újabb színpadi interpretációját kereste. „Jó pár éve dédelgetem azt a gondolatot, hogy Kodály Zoltánról Kecskemét városában kellene egy előadást készíteni. Nem a Székelyfonót vagy a Háry Jánost szerettem volna színpadra állítani, hanem sokkal inkább a személye érdekelt” – fogalmaz a rendező.

A gondolat a Kodály Intézetben tett látogatása alatt tovább erősödött benne. Miközben látta maga körül a világ minden tájáról érkezett hallgatókat, akik a Kodály-módszert tanulják, azt is megtapasztalta, hogy itthon talán már nem mindig érezzük ennek a szellemi örökségnek a súlyát. „Sokan nőttünk fel úgy, hogy tanultuk Kodályról, de valahogy mégis kezd elkopni a jelentősége. Pedig szerintem nagyjából két kezünkön meg lehet számolni, hány olyan művész van, aki az egész életpályáját tette fel arra, hogy a gyermekkortól kezdve fejlesszen egy nemzetet. A Kodály-módszer célja pedig pontosan az, hogy a gyerekekben kinyissa a zenét, hogy ne úgy kezeljük, mint valami elitista, kevesek számára megadatott dolgot, hanem úgy, mint egy mindenkiben ott lapuló csodálatos művészetet.”
A darab megszületéséhez egy másik szál is kellett: a Magyar Tudományos Akadémia jubileumi programsorozata, amelyhez a Magyar Tudomány Éve a színházban program keretében kapcsolódik a kecskeméti előadás. Kodály pedig különösen kézenfekvő választásnak bizonyult, hiszen 1946 és 1949 között az MTA elnöke volt.

Egy megbízható toll és egy különleges ember
A darab szerzőire, Kovács Dominikra és Kovács Viktorra, a teátrum korábbi irodalmi vezetője, Galambos Attila hívta fel Kovács Lehel figyelmét. A rendező elárulta, már az első beszélgetések során kiderült számára, hogy éppen azt a fajta alkotótársat találta meg bennük, akikre ebben a különleges helyzetben szüksége volt. „Jártasak a népzenében, tájékozottak a zenetörténetben és elképesztően odafigyelnek a határidőkre. Tudtam, hogy ha egy olyan projekttel állok elő, amire kevés időnk van, hogy elkészüljön, akkor mindenképpen megbízható tollú szerzőkre lesz szükségünk.”
Az ikrek pedig hamar ráéreztek arra, mi lehet izgalmas Kodály történetében. Nem egy lezárt, ismert életrajzot akartak színpadra állítani, hanem egy olyan embert kerestek, aki mögött ott van egy egész korszak, annak minden ellentmondásával együtt. Így került a középpontba a kérdés: hogyan lehet megmutatni Kodályt úgy, hogy közben ne váljon belőle újabb szobor?

„Nem a megközelíthetetlen zseni áll a középpontban, hanem az ember, akinek voltak veszteségei, szerelmei, félelmei, döntései és olyan pillanatai, amikor újra meg újra meg kellett találnia a saját szabadságát. A háttérben ugyanis ott feszül az a politikai közeg, amely megpróbálta saját céljaira felhasználni a jelentős művészeket, így Kodály Zoltánt is, aki mégis képes volt úgy túlélni és létrehozni a saját módszerét, hogy a gerince közben sosem hajlott meg.”
Két Kodály egyetlen színpadon
Az előadásban két Kodály Zoltán áll majd a színpadon. Az idősebb Kodályt Gálffi László, a fiatalt Koltai-Nagy Balázs alakítja. „Nagyon szeretem azt a fajta színházat, amikor az embernek több életkora egyszerre van jelen a színpadon. Kodály esetében vannak olyan magánéleti szálak is, amelyek sokkal izgalmasabbak így, hogy minden életszakaszban a valós életkorát látom. Éppúgy szerettem volna megmutatni Kodályt a népdalgyűjtések időszakában, mint élete utolsó éveiben. Ez a gondolkodás különösen érdekes egy olyan életpálya esetében, amely annyi történelmi fordulatot foglal magában. Nem pusztán évtizedek telnek el, hanem egy egész ország változik meg körülötte.”
Kovács Lehel különösen fontosnak tartotta, hogy Gálffi László legyen az idősebb Kodály. A színművész egykor a rendező beszédtanára volt az egyetemen. „Kodály Zoltánról a legtöbb emberben úgy él a kép, mint a nemzet tanítója. Ezért egy magas, jó kiállású, eleganciát sugárzó idősödő művészt kellett találnunk, aki elbír egy ilyen fajsúlyos szerepet. Gállfi Lászlóról tudtam, hogy mindig is érdekelte Kodály élete, és az a titok, ami körüllengi személyét.”

A népdal és a néptánc átszövi a történetet
Kodály történetét természetesen lehetetlen zene nélkül elmesélni. Ám az előadás zenei világa nem egyszerűen Kodály-művek egymásutánja lesz. A kiindulópont a magyar népzene, az a hang, amelyet Kodály egész életében keresett, gyűjtött és továbbadott.
„Népzenéből fogunk indulni és abból a néplélekből, aminek a hangját meg akarta találni. Az előadás néhány pontján azonban váratlanabb zenei világ is meg fog születni. Különleges szerepet kapnak a színpadon a színház zenészei is. Ezúttal nem csupán a zenekari árokból kísérik az előadást: a színpadon is megjelennek, sőt táncolnak is.”

A rendezői elképzeléshez Szegvári Júlia munkája is szorosan kapcsolódik: „Nemcsak a népzenei világ kialakításában vesz részt, hanem a néptánc és színpadi mozgás megteremtésében is. A darab zenei szövetét is együtt gondoltuk át, Júlia segít abban, hogy a népzene és a néptánc is hitelesen jelenjen meg.”
A gyerekek sem hiányozhatnak a színpadról, hiszen Kodály egyik legfontosabb öröksége éppen az a gondolat, hogy a zene mindenkié. A gyermekek pedig ennek a gondolatnak nem egyszerűen csak a címzettjei, hanem a folytatói is. A Kodály Iskola Miraculum gyermekkórusának és Aurin leánykarának ifjú énekesei felvételen jelennek meg az előadásban.
Mit vigyen haza magával a néző a Kodály-előadásról? Kovács Lehel azt szeretné, ha nem egy újabb, ünnepélyes Kodály-portré születne, hanem valami sokkal személyesebb: „Bízom benne, hogy a közönség szívét nyitja meg!”












